ÓSZÖVETSÉG III.
Az örökkévalóság titkai nyomában
Náray Tamás most az Ószövetség világába viszi el a nézőt, immár egy érettebb festő, egy másik kor és egy másik ember tekintetével.
Festészete egyszerre hordozza a klasszikus mesterség tudását, a színek elementáris erejét és az absztrakció védjegyévé vált szimbólumainak szabadságát, miközben az arany visszatérő jelenléte a mulandón túli világot idézi meg.
Az Ószövetség III. a művész eddigi ontológiai és metafizikai kutatásainak összefoglalója. A ciklus szervesen kapcsolódik a teológiai ikonográfia absztrakt újraértelmezéséhez.
A Genezis mint pikturális aktus: A sorozat darabjai a teremtés kozmikus és spirituális pillanatát ragadják meg. A kompozíciókon a káosz és a rend, a sötétség és a fény dichotómiája feszül egymásnak. A képfelületen megjelenő robbanásszerű textúrák és a strukturált színmezők magát a teremtést, mint pikturális aktust modellezik.
Az arany mint metafizikai kód: A bizánci ikonfestészet és a középkori művészet hagyományait megidézve az arany a megfoghatatlan, isteni Fényt, a transzcendencia immanens jelenlétét szimbolizálja a modernitás vizuális nyelvén.
Ikonográfia narratíva nélkül: Náray az ószövetségi ciklusok esetében képes a bibliai szövegek morális és drámai súlyát közvetíteni anélkül, hogy illusztratívvá válna. A képek affektív és intellektuális állapotokat - a hitet, az ígéretet, a próféciát és a végzetet - közvetítenek a néző felé.
MM Az Idő eleje
- 120 x 120 cm
- Olaj - arany - előnyomott vászon (médiamix)
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

Amikor a Szentírás kijelenti, hogy „Kezdetben”, nem határolja be az időt. Ebben az emberi mértékkel felfoghatatlan, végtelen állapotban egyetlen lény létezett: Isten. A bibliai teremtéstörténet szerint a világ nem isteni természetű, hanem az egyetlen, személyes Isten akaratából jön létre.
A kompozíció a teremtés előtti, időben nem mérhető végtelent idézi meg, miközben felvillantja az ősrobbanás tudományos hipotézisét is. A mély zöldek, kékek és barnák aranyló fényben izzanak fel, majd a kép középpontjában vakító fehérbe váltanak. A kavargó aranypászmák a formálódó univerzum képzetét idézik, a vörös és fehér függőleges, valamint vízszintes tengely találkozása pedig a keletkezés pillanatának elementáris feszültségét sűríti magába. A fény és a sötétség kontrasztja a kozmikus rend kialakulásának lehetőségét tárja fel.
A centrális elrendezés határozott szerkezeti erővel rendezi egységbe a képmezőt. A függőleges tengely a FENT és a LENT, a transzcendens és az anyagi világ képzetét idézi, míg a vízszintes irány a kompozíciót kitágítja, és a keletkezés folyamatát a végtelen tér felé nyitja meg.
A mű a biblikus teremtéstörténet és a tudományos világmagyarázat határán tartja a nézőt. Teremtett világot látunk, vagy maga az ősrobbanás a teremtés pillanata? A festmény nem oldja fel ezt a bizonytalanságot, hanem tovább mélyíti a kezdet titkát. A kétféle megközelítés találkozásában a végső válasz a szemlélő személyes meggyőződésére marad.
A "MINDENSÉG" előtt
- 100 x 73 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A festmény a bibliai teremtéstörténet elé, az idő és a teremtett világ megszületése előtti, emberi értelemmel szinte felfoghatatlan őskáoszba vezet. A vörös, az óarany, a fekete, a fehér és a kék egymásba torlódó, elementáris mozgásában még minden forma és lehetőség az eredendő egység része.
Az idő parancsolt rendjének kialakulása előtti pillanatban járunk. A hatalmas, legyezőszerű alakzatok a festő szimbólumrendszerében az idő fogalomkörét jelenítik meg, ám itt még darabjaikra hullva, kaotikusan kavarognak: az idő létezik, de még nem rendeződött mérhető folyamattá, amikor majd a legyezőmotívumok körré állnak össze, megidézve az idő mérésének emberi eszközét: az órát.
A lángoló vörös mezők a megszületésére váró világ felhalmozódó energiáját hordozzák, középen pedig a kérges, fémesen felizzó aranyfelület egy formálódó kozmikus mag vagy az ősi anyagból kiváló első szilárd tartomány képzetét kelti. A fehér, ékszerű sugarak a még ki nem mondott teremtő Szó és a hamarosan megszülető világosság előérzeteként hasítanak át a kavargó színmezőkön.
A Teremtés könyvének szavai már előrevetítik a közelgő fordulatot: „És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság” (1Mózes 1,3).
Különös nyugalmat képvisel a két türkiz kör, az élet nedvének és az Édenkertnek visszatérő jelképei, amelyek az ősvizek emlékezetét és az élet még kibontatlan lehetőségét idézik. Velük formai és jelentésbeli ellentétet alkot a vörös négyzet, az Egy tömör, oszthatatlan jele, a későbbi teremtett rend láthatatlan alapelvének hordozója. A körök folytonossága és a négyzet határozott geometriája már a születő rend lehetőségét villantja fel az őskáoszban.
A mű a „Mindenség” előtti pillanat látomásaként azt a kimondhatatlan küszöböt ragadja meg, amelyen a még egységbe zárt lehetőségekből kibontakozik a rendezett idő, elhangzik a teremtő Szó, és a sötétségből felhasad a világosság.
Mielőtt Isten lelke lebegett a vizek felett
- 120 x 120 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- LEFOGLALVA

(A 0. nap)
A teremtés bibliai hajnalát megelőző időtlenség látomása tárul elénk, ahol az ég és a föld még az isteni akaratban szunnyad, a világosság és a sötétség pedig az ősi mélység egységében létezik. A „nulladik nap” a teremtés előtti állapotot idézi meg, amikor az idő még ugyan nem tagolódik napokra és éjszakákra, de az alakzatok már formálódni kezdenek.
„A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.” (1Mózes 1,2)
A sötétkék, petrolkék és csaknem fekete festékrétegek határtalan mélységet teremtenek. A függőleges ecsetnyomok és az áttetsző türkizfények az ősvizek mozdulatlan és mégis eleven közegét idézik. A teremtés előtti sötétség már magában hordozza a megszülető élet lehetőségét.
A mélykék mezőkből előtörő, lángoló narancsformák az ősi anyag megmozdulását, a teremtő erő első fellobbanását érzékeltetik. A bíbor és ibolyaszínű rétegek az isteni gondolat titokzatosságát hordozzák, míg a szabálytalan, töredezett aranyfelületek a kibontakozó rend és az isteni akarat jelenlétét jelzik. A jobb felső sarok ezüstös és jégkék festékrétegei a világosság első derengését vetítik előre.
A hosszas szemlélődés során a színek és az aranyfelületek egymásba fonódó alakzataiból ószövetségi próféták arcai és profiljai bontakoznak ki. A rejtőzködő alakok a kezdet és a kinyilatkoztatás időtlen kapcsolatát idézik: a teremtés előtti csend már magában hordozza az eljövendő történetek ígéretét.
A festmény a teremtés küszöbén tartja a tekintetet, abban a szent pillanatban, amikor a végtelen mélység még várja az isteni parancsot, amely a létezés kezdetét jelenti:
„Legyen világosság!”
Az Első nap
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A festmény éjféli indigóba, mélységes kobaltba és az ősvizek ragyogó türkizébe öltöztetett világa a teremtés legelső, emberi értelemmel szinte megközelíthetetlen pillanatát tárja elénk, amikor a mindenség még a formátlanság titokzatos csöndjében pihen, s az Örökkévaló szavára készülő világosság első sejtelme már ott dereng a sötétség határán.
A Teremtés könyvének első mondata az örökkévalóság mélyéből emeli elő az eget és a földet: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” (1Mózes 1,1), majd az Írás a teremtett világ ősi állapotának titokzatos mélységébe enged bepillantást: „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett” (1Mózes 1,2).
A festmény ezt a kifürkészhetetlen kezdetet monumentális színcsönddé alakítja: a felső régió sötétje szinte az egész mindenséget magába foglalja, miközben az alatta elterülő türkiz mélységben már érzékelhetővé válik a közelgő változás.
A vászon felső kétharmadát uraló éjféli indigó, grafitfekete, palakék és mély ibolya egymásba oldódó rétegei a teremtés ősi mélységének fenséges látomását bontakoztatják ki. A sötétség hatalmas színtartománya kozmikus anyaméhként borul az alatta szunnyadó vizekre.
A képmező alsó részén elterülő kékség a bibliai ősvizek végtelenségét idézi, a türkiz az élet nedvének és az Édenkertnek az előérzetét hordozza: az ősvizek mélyén már ott szunnyad annak a paradicsomi teljességnek a lehetősége, amely a teremtés további napjain válik láthatóvá.
Ebből a monumentális színcsöndből emelkedik ki különös erővel a festmény bal alsó régiójának aranyreliefje. Anyaga kérges, sziklás természetű, mintha egy földrész első aranyló vonulata emelkedne elő. Az aranyló ösvény a mélységből a világosság felé vezet, s peremén már ott ragyog a Genezis kijelentése: „És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság” (1Mózes 1,3).
A víz felületének finom színátmenetei szinte érzékelhetővé teszik az ősi mindenség lassú ébredését. Az addig osztatlan csöndjében felzendül a teremtés első ritmusa. Az Írás így zárja az első nap elbeszélését: „És lőn este és lőn reggel, első nap” (1Mózes 1,5).
A kompozíció jobb alsó részén különös, szinte foszforeszkáló smaragdzöld ragyogás bontakozik ki. A türkiz és az ultramarin hűvös tartományából előlépő zöld fény a festmény finom színbeli fordulata: a víz mélyén megmozduló ragyogásban már ott sejlik a sarjadás, a növekedés és az eljövendő földi élet ígérete.
S amikor a tekintetünk utoljára végigsimítja a vászon éjféli boltozatát, az ősvizek végtelen türkizét és a mélység peremén felragyogó aranykoronát, a teremtés első napja a mindenség születésének örök misztériumaként tárul fel előttünk. A sötétség kozmikus ölében megmozdul a világosság, a vizek mélyén feldereng az eljövendő Éden, az idő első lélegzete végigfut a még névtelen világon. A teremtés első világossága azóta is ott ragyog minden újrakezdés titkos mélyén, minden ébredő életben, minden sötétségből előlépő reggelben, a mindenség valamennyi eljövendő napja ugyanannak az egyetlen, örökké visszhangzó isteni kijelentésnek az újra és újra felragyogó beteljesülése: „Legyen világosság!”
A Második nap
- 110 x 140 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A teremtés második napján Isten elválasztja egymástól a vizeket, és megalkotja az égboltot. A rendezetlen ősi világban megszületik a tér, a távolság és a határ, amely lehetővé teszi a látható világ kibontakozását.
„És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől.” (1Mózes 1,6)
A festmény monumentális kompozíciója kozmikus távlatokat nyit. A végtelen kékségben kibontakozik a föld íve, amely a horizonton túl is folytatódni látszik. A tér felfoghatatlanul tágas: a megnyugtató kék árnyalatok a teremtés kezdetének csendjét hordozzák, miközben a föld sötétbarna, palaszürke és hideg zafírkék rétegei az alakuló világ súlyát és mélységét idézik.
A kép függőleges tengelyében ragyogó arany tömbből a teremtő erő árad a látható világba. A fehér különböző árnyalataiban megjelenő festékpászmák fentről lefelé futnak, a teremtői szándék irányát követve. Az arany és a fehér fényoszlopa egyszerre jelöli ki a kompozíció középpontját és kapcsolja össze a kép felső, égi régióját a földi világgal.
Az aranyból kiinduló ragyogás rózsaszín árnyalatok sokaságában terjed szét, és a kép jobb alsó részén különösen intenzív, meleg fénymezővé szélesedik. A rózsás, narancsos és vöröses tónusok a teremtés eleven energiáját viszik a hideg kékek közé. A fény nem marad az égben: átjárja a teret, és alakítja a kibontakozó világot.
A horizontot átszelő, sötét és aranyló földsávok a vizek és a szárazulat határát hangsúlyozzák. A bal oldali, töredezett sziklaformák és a jobb oldalon magasodó aranybarna képződmények a föld formálódó tömegét idézik. Közöttük a központi fényoszlop uralja a teret, az égi eredetű teremtői akaratot látható renddé formálva.
A kompozíció alsó régiójában megjelenő aranyszínű oltár a mennyei és a földi világ találkozásának jelképe. Az égi akarat mintegy alászállítja az oltárt a teremtés színterére: a szent jelenlét így nem távoli magasság marad, hanem helyet kap a megszülető világban.
A Második Nap a teremtés kozmikus pillanatát ragadja meg, amikor a határtalan ősvilágban kialakul a rend, és a fény kijelöli a létezés terét. A végtelen horizont, a föld íve, az arany tömbből alááradó fény és a földi oltár együtt a teremtés egységét hordozzák: az égi szándék formát ad a világnak, és jelenlétével megszenteli azt.
A Harmadik nap
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A harmadik nap a teremtésnek azt a pillanatát emeli monumentális látomássá, amikor a formátlan ősvilág földdé, tengerré és sarjadó életté rendeződik. A vászon mélyéből hatalmas körívek és legyezőszerűen szétnyíló formák bomlanak ki: megjelenik az idő. A smaragd-, malachit- és türkizzöldekből mélykék vízárkok, feketébe hajló mélységek, aranyló földsávok és skarlátvörös, lángszerű alakzatok törnek elő, miközben a kép középpontjához közel tiszta geometriai renddel jelenik meg a ragyogó vörös négyzet.
A Genezis harmadik napja két egymást követő teremtő szóval bontakozik ki. Először Isten összegyűjti az ég alatti vizeket, hogy előtűnjék a szárazföld: „Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz” (1Mózes 1,9). A kékség visszahúzódása helyet nyit a földnek, amely azonnal készülődni kezd az élet befogadására. Majd Isten a már megszületett földhöz fordul újabb parancsával: „Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön.” A bibliai elbeszélésben ezen a napon történik meg az első nagy kiválás és sarjadás: a víz és a föld elnyeri saját helyét, a szárazföld pedig az élet színterévé válik. „És lőn este és lőn reggel, harmadik nap” (1Mózes 1,13).
A bal alsó tartomány mélykék, azúr- és türkizrétegei széles, körívesen kibomló vízformává rendeződnek. Fölöttük moha- és fűzöld, fekete, okker és arany földtömegek emelkednek. A víz és a szárazföld elkülönülésében már ott rejlik a későbbi paradicsomi teljesség lehetősége.
A smaragd, jáde, malachit, türkiz és mély erdőzöld egymásra rakódó rétegei között hatalmas levéllemezek, hajtások, indák és növényi erezetek sejlenek fel.
Ebben a fékezhetetlen organikus áradásban különös erővel jelenik meg a vörös négyzet: az oltár szimbóluma. Geometriai tisztasága élesen kiválik a körülötte örvénylő természet szabálytalan alakzataitól: miközben a paradicsomi világ szétágazik, növekszik és sokasodik, a vörös jel összpontosít. A ciklus visszatérő Egy-szimbólumaként a teremtő akarat képi pecsétjévé válik, annak az egyetlen eredetnek a jelévé, amelyből a körülötte kibomló sokféleség fakad. A kompozíció vonalai egy láthatatlan középpont körül rendeződnek, a világ burjánzó gazdagsága mögött így egyetlen, oszthatatlan rend sejlik fel.
Az alsó középtérben a teremtés ragyogó zöldje hirtelen mély, barnásfekete földtömeggé sűrűsödik. Ez a szinte koromfekete tartomány a frissen előtűnt szárazföld nyers, még formálódó anyagát idézi, amelyből az életnek fel kell szakadnia.
A felső jobb tér sötét, ibolyába és feketébe hajló legyezője különös ellenpontot képez e buja elevenséggel. A legyezőszerű alakzat visszahúzódóban van, átadva a helyet a burjánzó világnak.
A Negyedik nap
- 120 x 120 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A teremtés negyedik napján Isten megalkotja a Napot, a Holdat és a csillagokat, hogy világítsanak a földre, elválasszák a nappalt az éjszakától, és kijelöljék az idő rendjét. Náray Tamás festménye nem a teremtés befejezett állapotát mutatja, hanem a születés drámai pillanatát, amikor a kozmikus káoszból kibontakozik a világosság új rendje.
„És monda Isten: Legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától.” (1Mózes 1,14)
A kép középpontjában egy izzó, aranyszínű égitest emelkedik a magasba. Megszületését a kompozíció mélyéből feltáruló, képzeletbeli csatorna vagy alagút kíséri, amelynek szétnyíló formái ölelő karokként fogják közre a fény útját. A képi motívum az anyaméh képzetét idézi: a teremtés mélységéből új létező emelkedik ki, hogy elfoglalja helyét a kozmoszban. A Nap árnyékában megjelenő Hold ennek a születési folyamatnak a másik égiteste, a fény és a sötétség egymást kiegészítő rendjének része.
A mély, intenzív kékség és a smaragd- jáde- malachitzöld, itt-ott türkizbe hajló tónusai a folyamatosan örvénylő, alakuló őskáoszt jeleníti meg. A festék rétegei és egymásba futó színmezői a rendezetlenség fokozatos tisztulását, a színek spektrumokra bomló világát idézik. A központi fény körül a zöldek mozgása a születés energiáját hordozza: a világ még formálódik, határai alakulnak, miközben már kirajzolódik benne az új rend.
A bal oldali aranymezők a megmásíthatatlan teremtői akaratot képviselik. Függőleges, szigorú tagolásukban a törvény és a rend ereje nyilvánul meg. Az aranyfelületek fokozatosan kivonulnak a smaragdzöld képmezőből: a teremtő akarat elvégzi művét, majd teret enged a létrejött világnak. A kompozícióban így egyszerre van jelen a teremtés bizonyossága és az önálló létezés kibontakozása.
A kép jobb oldalán feltűnő narancsszínű forma váratlanul szakítja meg a zöldek és kékek áramlását. Határozott jelenléte mégis stabilitást teremt a folytonos változás közepette. A lélek állandóságát jelképezi: azt a belső magot, amely a világ alakulása során is megőrzi önazonosságát.
A Negyedik Nap a kozmikus születés drámai víziója. A felragyogó Nap, az árnyékából kibontakozó Hold, az örvénylő zöldek és a visszavonuló aranymezők a teremtés egymást követő mozzanatait sűrítik egyetlen képi eseménybe. A teremtő akarat megnyitja a létezés terét, életre hívja a fényt, majd átadja helyét a megszületett világnak, amely immár saját rendjében folytatja útját.
Az Ötödik nap
- 120 x 140 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

„Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt!” (1Mózes 1,20)
Náray Tamás festménye a teremtés ötödik napjának eleven pillanatát ragadja meg, amikor a vizek mélyén és a levegő tágasságában megszületik az élet sokfélesége. A kép felső régiójában a pasztell, légiesen könnyű zöld térből, a hűvös hegyormok felől kéklő madarak érkeznek az isteni akarat hívásának engedve, s szállnak alá a teremtett világba, betöltve a régiót mozgással és élettel.
Az arany felület védelmező égi palástként borul a kompozícióra. Egyszerre jelképezi az isteni teremtő akaratot és a világot oltalmazó jelenlétet. Ragyogása nem statikus: lüktető erő, amely életre hívja és fenntartja a teremtés sokaságát. Az aranyló félkör az idő képzetét is magában hordozza. Arra utal, hogy a teremtésben mindennek rendelt ideje van: minden létrejövő életnek megvan a maga pillanata és helye az isteni akaratban.
A képmezőn elszórt festékszemcsék tovább erősítik a kompozíció térbeli, szinte háromdimenziós hatását. A felületen szétszóródó, kiemelkedő festéknyomok mögül fokozatosan bontakozik ki a világ. Az anyag maga is a teremtés folyamatának részévé válik: a festékrétegek mélysége és plasztikussága érzékelteti, ahogyan a látható lét előtűnik a formálódás állapotából.
A kép középső és alsó részén a vizek sokféle arca tárul fel. A mély, sötétlő és morajló óceán intenzív kékje mellett világos, áttetsző lagúnák és türkizbe hajló vizek jelennek meg. A hullámok, áramlások és színátmenetek a vízi élőlények sokaságát sejtetik. A víz mélységének titokzatos világa éppúgy az élet hordozója, mint a fölötte kitáguló égbolt.
A rőtbarnán szikkadó, korábban néptelen föld most megtelik élettel: a rózsaszín és arany festékpászmák az újonnan létrejövő világ szépségét és termékenységét hangsúlyozzák, a rózsaszín hegyformák és partvonalak fölött, valamint a víz és az ég határán kibontakozó színek a sokasodás örömét és a teremtés gazdagságát idézik. A föld, a víz és a levegő együtt válik az élet otthonává, ahol a mozgás, a fény és a színek harmóniában találkoznak.
Az Ötödik Nap a teremtés kiteljesedésének ünnepe. A vizekben nyüzsgő élőlények, a magasban szárnyaló madarak és a megújuló föld az isteni akarat gazdagságát hirdetik. Az aranyló félkör az idő rendjére emlékeztet, a festék plasztikus anyagából kibontakozó formák pedig a születő világ eleven jelenlétét teszik érzékelhetővé.
A Hatodik nap
- 140 x 140 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- LEFOGLALVA

A Hatodik nap a teremtés beteljesedését, az ember megszületésének bibliai pillanatát idézi meg.
A képmezőt határozott, vízszintes tengely tagolja, amely finom, fénnyel telített határvonal az ég és a föld között. A látható és a visszatükröződő világ felel egymásnak. Fölötte a kékek, a bíborok és az aranyba hajló fények az égi tartományt rajzolják ki; alattuk ugyanezek a színek elmélyülnek, és tükröződve folytatódnak. A felső világ formái az alsó képtérben új alakot öltenek: a bíbor erő sötétebb visszfényként ereszkedik a mélykék, türkiz és ezüstös derengések közé. A bal oldali hidegebb színek és a jobb oldali meleg aranyfények a tükröződésben is megőrzik saját karakterüket, miközben egységes egésszé olvadnak. A vízszintes tagolás így nem pusztán elválasztja, hanem össze is kapcsolja a két világot.
A szimmetriától tudatosan elmozdított formák dinamikus harmóniát teremtenek. A kép jobb oldalán fellobbanó skarlát, karmazsin és narancs a női energiák tüzét, erejét és teremtő lendületét hordozza. Velük szemben a bal oldal azúrkék, ultramarin és ezüstszürke tartományai a stabilitást, a biztonságot és az oltalmazó erőt, a férfias energiákat jelenítik meg. A függőleges felosztás ellenére a két színvilág különböző minőségei nem egymással küzdenek, hanem egymásba olvadnak, és együtt hozzák létre a kompozíció belső egyensúlyát.
A vörös alakzatban megjelenő, lúdtollra emlékeztető türkiz részlet az élet nedve, az Édenkert jelképe. Alatta az aranykör a teljességet és a női princípiumot ábrázolja, míg a kissé lejjebb elhelyezkedő aranynégyzet a földi oltár égi másaként jelenik meg, a szögletes formákhoz társított férfi princípiumot hordozva. A kör és a négyzet formai és eszmei párja egymásnak: a női és a férfi minőség különbözősége egymást kiegészítve, egymásba olvadva teremt egységet.
A vászon alsó peremén a Szent-hegyek sziklás vonulatai emelkednek: a Sion, a Karmel és a Sínai hegyének ősi tömegei. A kompozíció középpontjában a legmagasabb csúcs kettéhasad, befogadva Isten leheletét, a teremtő erőt. A hegyek sötét, bronzos arannyal, palaszürkével és feketével átszőtt formái a föld ősi testét idézik, amely a mennyei erő érintésére az élet bölcsőjévé válik.
„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Mózes 1,27)
A földből formált test és az isteni lehelet találkozása a teremtés legbensőségesebb mozzanata:
„És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” (1Mózes 2,7)
A Hatodik nap kompozíciójában az égi és a földi, a női és a férfi, az erő és az oltalmazás egymást kiegészítő minőségei egyetlen teremtő rendben egyesülnek. A függőleges tagolás, a vízszintes tengely, a felső és alsó világ tükröződése, valamint az aranyformák szimbolikája ugyanazt az összetartozást jeleníti meg: a különböző minőségek egymásba olvadva teremtik meg a teljességet.
A Hetedik nap
- 140 x 140 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A Hetedik nap a megszentelt idő születése. Amikor az ég és a föld minden serege elkészült, Isten megnyugodott alkotó munkájától, s a hetedik napot különleges méltósággal ruházta fel. A bibliai nyugalom a teljesség öröme, a teremtett világ szépsége fölötti isteni megelégedés ünnepe.
„És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.” (1Mózes 2,3)
A vászon egészét monumentális, zafírkék és ultramarin árnyalatokból felépített, boltozatszerű körív fogja körül, amely megjelenésében egy sziklás katedrális boltívére vagy egy hatalmas égi barlang bejáratára emlékeztet. A magasból aláereszkedő türkizfényű festéknyúlványok cseppkövekként függnek a világos belső tér fölött, miközben az arannyal átszőtt kékek a végtelenség titokzatos mélységét őrzik. A körív – a teljesség szimbóluma, amely ugyanakkor a földi élet kerete is – a hetedik nap mennyei hajlékát idézi, a teremtett világot magába foglaló szentélyt.
A kép szívéből sugárirányban tagolt, hatalmas körforma tárul fel. Mindkét oldalon fekete és vérpiros festéksávok nyílnak legyezőszerűen szét, finom aranyvonalakkal szegélyezett nyúlványaik egy közös pontban találkoznak. A szabályos sugárvonalak és a szabadon örvénylő festéknyomok egy kozmikus időmérő szerkezetet jelenítenek meg, amelyben az ember számára az idő mérhetővé és megtapasztalhatóvá válik. A hat teremtési nap után a hetedik nap nem csupán a munka befejezését jelenti, hanem az idő új minőségét is. A teremtett emberiség számára megnyílik az idő: a kezdetek és a beteljesedés, a változás és a nyugalom dimenziója. A sugárnyalábok közös tengelye a múlás ritmusát az örökkévalóság nyugalmához kapcsolja.
A kompozíció egyensúlyát az eltolt szimmetriájú függőleges tagolás és a vízszintesen végighúzódó választóvonal teremti meg. A két tengely nem szabályos középpont köré rendezi a formákat; elmozdulásuk feszültséget és mozgást visz a szerkezetbe, miközben összefogja a kép egymásnak felelő tartományait. A kép geometriai rendje így az idő ritmusát és a teremtés teljességét egyszerre hordozza.
A központi sugárszerkezet bal alsó részében apró, négyzet alakú, mély skarlátvörös felület ragyog. Szabályos formája a megszilárdult rendet idézi, oltárként izzó színe pedig az élet eleven jelenlétét hordozza.
A vászon alsó peremén érdes, plasztikusan kiemelkedő sziklaképződmények sorakoznak.
„Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten.” (Zsoltárok 90,2)
A hetedik nap a teremtés ünnepélyes megérkezése a nyugalomba. A kör teljessége, az eltolt szimmetriájú tengelyek rendje és az ég, valamint a föld egymásra felelő formái az idő megszületését idézik meg a teremtett emberiség számára. Az Örökkévaló életet és időt ajándékoz a világnak, majd az időnek is megszentelt nyugalmat ad. A múlás ritmusában így válik érzékelhetővé az örökkévalóság.
Az ítélet
- 65 x 54 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A viharzó örvénylésből, feltépett aranyrétegekből, hamvas ezüstből és izzó vörösből felépülő képmező Dániel éjszakai látomásának monumentális festői megfogalmazása. Balról hatalmas petrolkék–türkiz ív fordul a kompozíció belseje felé, alatta sötét, földszerű anyagtömegek gyülekeznek, középen érdes, domborműszerű arany alakzat emelkedik a magasba, jobb felől ködös fehérek és fémes szürkék nyitják meg a teret. A kavargó világon végighúzódó kárminvörös sáv kijelöli az ítélet drámai határát. A festmény Dániel hetedik fejezetének látomását sűríti magába: a háborgó tengert, a fenevadak fölemelkedését, az Öregkorú ítélőszékét és az Emberfia megjelenését.
A látomás a tengerrel kezdődik: „Látám éjszakai látásomban, és ímé, az égnek négy szele háborút támaszta a nagy tengeren. És négy nagy állat jöve fel a tengerből…” (Dániel 7,2–3). A festmény bal felső köríve a háborgó őstenger erejét hordozza, mély kék, fekete és palaszürke rétegeiből a látomás félelmetes teremtményei emelkednek elő.
A háborgó tenger fölött megjelenik az ítélőszék fenséges rendje: „Nézém, míg királyi székek tétetének, és az Öregkorú leüle; ruhája hófehér, és fejének haja, mint a tiszta gyapjú; széke tüzes láng, ennek kerekei égő tűz. Tűzfolyam foly és jő vala ki az ő színe felől […] ítélők ülének le, és könyvek nyittatának meg.” (Dániel 7,9–10).
A festmény felső, ezüstfehér tartománya az ítélet fényterét alkotja. Gyöngyházfehér, hamvas szürke, grafit és fémes ezüst rétegei hatalmas, márványos architektúrát emelnek a kép fölé. Ebben a ragyogó magaslatban jelenik meg Dániel hófehérbe öltözött Öregkorújának trónja, ahonnan az ítélet rendje ránehezedik a lent kavargó világra.
A fénytér peremén emelkedik a kompozíció egyik legerőteljesebb alakzata: a vastagon felrakott, gyűrt, töredezett aranytest. A trónhoz vezető hegy, a tűzből emelkedő oszlop és a mennyei küszöb jelentésrétegei kapcsolódnak össze benne. Az arany az örökkévaló rend ragyogását hordozza.
A vászon jobb felén végighúzódó skarlát–kármin vonulat élesen metszi át a fehér és türkiz tartományokat, kijelölve az ítélet végérvényes határát.
A látomás végső fordulata az Emberfia megjelenése: „Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jöve; és méne az Öregkorúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.” (Dániel 7,13–14).
Az arany alakzat az Emberfia érkezésének képi visszhangját hordozza: a tenger fenevadi világa alul marad, az arany mozdulat az Öregkorú ragyogó tartománya felé vezet. A vörös cezúra átvág a történelem testén, az ezüstös magaslat pedig magához vonzza a tekintetet. A kompozíció Dániel látomásának végső ígéretében teljesedik ki: „az ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.”
Az első hűtlenség története
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- LEFOGLALVA

A szakrális térként lüktető képvilágban elmerülve az Ószövetség egyik legdrámaibb eseményének lehetünk tanúi: az ember és az Örökkévaló közötti szövetség megrendülésének.
Mózes negyven napja időzik a Sínai hegyén, ahol a láthatatlan Isten szava a törvény kőtábláin ölt maradandó alakot. A hegy lábánál várakozó nép türelmetlensége azonban hűtlenségbe fordul, és Árontól istent követel magának.
A bal és jobb felső tér bronzos okkerei, óaranyai, füstös barnái és ezüstösen felhasadó reliefjei egyszerre idézik a Sínai sziklavilágát és az aranyborjú megszületésének anyagát. A vászon aranya így egyszerre őrzi a mennyei fény emlékezetét, és válik a földi vágy érintésében a bálvány hamis ragyogásává.
Ebből az ásványi világból hasítja ki magát a kompozíció hatalmas vörös mezője: a ciklus visszatérő oltármotívuma itt széthulló, alácsorgó formává változik. A vörös rétegek mélyén groteszk arcok és széteső profilok sejlenek fel, mintha az aranyborjú körül ünneplő sokaság egyetlen kavargó, eltorzult emberi arccá olvadna össze.
A vörös alól megnyíló elefántcsont-, gyöngyszürke- és mészfehér tér a Sínai fenséges csöndjét és a törvény tisztaságát hordozza. Ebből a világosságból válik ki a kép alsó részén álló, háttal forduló sötét alak: Mózes.
Kezében a két kőtábla vörösesbarna négyszöge, fölötte a szövetség megsértésének alázúduló vöröse; körülötte a hatalmas, hangtalan fehérség. Egyetlen emberi alak hordozza a két világ találkozásának terhét.
Mózes haragjában összetöri a táblákat, ám később visszatér az Örökkévalóhoz, és a vétkes népért könyörög. Felemelt karjai így egyszerre hordozzák a törvény súlyát, a harag megrendülését és a közbenjárás gesztusát.
A történet legmélyén már a megújulás lehetősége jelenik meg. A kegyelem ígéretét is magában hordozza: ami itt széthullott oltárként függ az ember fölött, az a ciklus későbbi képeiben ismét tömör, magabiztos vörös négyzetté, az isteni jelenlét megtartó oltárává rendeződhet.
A kánon
- 120 x 120 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

„A törvényt zsinórmértékké teszem, és az igazságot mércévé. Jégeső söpri el az oltalmazó hazugságot, és víz árasztja el a rejtekhelyet.”
(Ézsaiás 28,17)
A különleges motívumokban bővelkedő absztrakció előtt állva olyan érzésünk támad, mintha egy katedrális főhajójában emelnénk föl tekintetünket. A fekete tengelyek oszlopokká magasodnak, a ragyogó arany és ezüst háttér mennyei boltozattá tágul, a bíbor mezők az emberi történelem oltárává nemesednek. A vászon egészéből egyetlen időtlen kijelentés hangzik fel: az Örökkévaló igéje az ember örök mércéje, az igazság és a kegyelem ugyanabból az isteni világosságból árad felénk.
A kompozíció központi szerkezetében egy hatalmas keresztforma sejlik fel, amelynek tengelyei és egymásba nyíló keretei az isteni rend szilárdságát és az emberi történelem küzdelmeit idézik. Középpontjában a festő kedvelt szimbóluma, a földi oltárt jelképező vörös négyzet ragyog: az Egy, az eredet és a visszatérés izzó pontja, amelyhez a széttartó formák igazodnak, s amelyben a sokféleség egységgé rendeződik.
A vörös, barna és fekete mezők az emberi lét súlyát, döntéseit és küzdelmeit sűrítik magukba, az arany és ezüst ragyogása az isteni mérce változhatatlan teljességét tárja fel. A kompozíció mélyebb rétegeiben feltűnő lenyomatok a megmérettetés emlékét őrzik, felidézve Dániel próféta szavait: „Megmérettél a mérlegen, és könnyűnek találtattál.”
A festmény bal oldalának sűrűbb, szögletesebb térmagja az ítélet és az önismeret tartományát idézi, míg a jobb oldalon kibomló formák a vigasztalás és a szabadulás felé nyitnak utat. A két világ között áramló alakzatok Ézsaiás próféciáinak ívét rajzolják ki: az ítélettől a reményig, az emberi elégtelenségtől az isteni kegyelemig.
A Kánon így válik a kinyilatkoztatás rendjéről szóló mély, szemlélődő vallomássá. Az isteni mérce örök és oszthatatlan, az emberi mérték az időben formálódik, döntések, hűségek, tévelygések, bukások és újrakezdések nyomát őrizve. A kettő találkozásából születik meg a kegyelem: az a rendíthetetlen bizonyosság, amely az emberi történelmen át is az örökkévalóság fényét sugározza felénk.
A templom megtisztítása
- 120 x 120 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- LEFOGLALVA

Az aranyba öltöző felületek, a kormos éjfeketék, a mély ultramarinok, a vérpirosan fellobbanó ecsetvonások és a jégfényű kékesfehérek ünnepélyes összecsendüléséből kibomló kompozíció úgy emelkedik elénk, mint egy hosszú időre elnémult szentély fellobbanó mécseslángja.
A festmény Júdás Makkabeus győzelmének gloria aeternáját, az örökké tündöklő dicsőségét idézi fel: azt az áldott órát, amikor a megbecstelenített jeruzsálemi templom felszabadítása és megtisztítása után ismét alászállt a Mindenható fényessége. A megszentelt diadalt azonban hosszú szenvedés előzte meg: a szentélyt idegen erők foglalták el, az oltárra pogány istenek árnyéka borult, és az idegen áldozatok füstje elhomályosította azt a teret, ahol egykor az Úr dicsősége lakozott.
A megtisztítás ezért nem pusztán a kövek és szent edények helyreállítását jelentette, hanem a megsértett szövetség újbóli megerősítését. A vászon érdes, vastagon rétegzett felülete helyenként templomfalhoz, másutt sziklához vagy megfeketedett oltárkőhöz válik hasonlatossá; a festékredőkben évszázadok emlékezete ülepszik egymásra.
A háttér súlyos, öblös formái a pogány oltárok és a lelki fogság sötétségét idézik, miközben a felszakadozó aranylemezek lassan ragyognak elő, mintha a ledöntött bálványok széthullott maradványaiból maga az Örökkévaló építené újjá szent hajlékát.
A kompozíció mélyéből két monumentális, izzó alakzat bontakozik ki: sejtelmes körvonalaik két egymással szembeforduló áldozati állatfejet idéznek. Közöttük a mély, függőleges hasadék oltárrá nemesül, amelyből a vörös láng egyszerre emelkedik föl égőáldozatként, s hull alá kiengesztelő vérként.
A karmazsinvörös festék mély, eleven erezetként szövi át a kompozíciót, mint a romok alatt mindvégig őrzött parázs, amelyet sem az idő szele, sem a bálványok árnyéka nem tudott végleg kioltani.
A kékek hűvös ragyogása a rituális tisztaságot, a víz megtisztító erejét és az égbolt oltalmazó jelenlétét idézi. Ahogy a kobaltkék mélysége összeér az arany ünnepélyességével, mintha az ég hajolna vissza a földre, hogy a hűség a földi szolgálattal újból összekapcsolódjék.
A festmény felsértett, felszabdalt festékrétegeiből felfénylő pontjaival a festő a Hanuka fényhagyományára utal; az arany itt a helyreállított szentség anyagává is válik, miközben az ékszerfinomságú csillanások nem egyszerre gyúlnak fel, hanem fokozatosan sokasodnak, mint a Hanuka nyolc estéjén egymás után fellobbanó lángok.
Minden újabb fény egy újabb bizonyságtétel: a kegyelem soha nem fogy el ott, ahol a hit megőrzi az első szikrát.
A ragyogó beteljesedésben a helyreállított szövetség öröme csendül fel, a megtisztított oltár békéje, a Hanuka örök üzenete: a szent fény a történelem legsötétebb rétegei között is megmarad, majd elérkezett órájában újra fellobban, és betölti a megtisztított szentélyt.
„És az Úr dicsősége betölté az Úr házát.” (1Királyok 8,11)
Eszkatológia
- 110 x 110 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

A festőművész e különleges alkotásban az emberi lét egyik legősibb titkát emeli a festészet terébe: azt kutatja, milyen végső rend várja a teremtett világot az idők beteljesedésében. Az Eszkatológia a múlandóság súlyán, a történelem háborgásán, az ítélet és az átváltozás drámáján át vezet bennünket a helyreállított teremtés fényéhez. Biblikus ívét Dániel próféta látomásai adják, amelyekben földi birodalmak emelkednek és hullanak alá, miközben már az örök királyság ígérete ragyog a történelem fölött. „Te pedig, Dániel, zárd be ezeket az igéket, és pecsételd le a könyvet a végső időig…” (Dániel 12,4). A festmény így válik a lepecsételt könyv látomásos felnyitásává, amelyben a történelem végső rendeltetése lassan kibomlik a színekből.
A bal oldalt uraló bíbor-kármin mező a történelem fölhevült falaként emelkedik a kompozícióba. Vér, tűz, királyi pompa, prófétai szenvedély és eltűnt korszakok emlékezete sűrűsödik barázdált rétegeiben, mintha birodalmak, fogságok, üldöztetések és hazatérések ülepedtek volna egymásra a festék anyagában. A bíbor peremén felragyogó arany és okker már egy új korszak hajnalát jelzi, az örökkévaló uralom ígéretét, amelyet Dániel könyve így fogalmaz meg: „támaszt majd a menny Istene egy királyságot, mely nem semmisül meg soha… fennmarad mindörökké” (Dániel 2,44).
A kompozíció közepén szétáradó, érdes, ásványszerű aranymező koronát, kitárt szárnyat, lombot és különös égi virágot idéz, alatta pedig két sötét alakzat emelkedik föl az alsó tartományból. Rozsdabarna, okker és palaszürke rétegeik a föld súlyát hordozzák, mégis a magaslat felé törnek, mintha az emberi létezés egész drámája sűrűsödne mozdulatukba. Velük szemben a jobb oldal ezüstös, grafit- és tejfehér magaslata új dimenziót nyit: felhőt, szétnyíló égboltot és a mennyei jelenlét titokzatos fátylát idézi. Dániel látomásában megjelenik az Emberfia is, aki az ég felhőiben érkezik, és akinek „hatalom, dicsőség és ország adaték” (Dániel 7,13–14). A földi idő és az örökkévalóság így egyetlen, fölfelé emelkedő renddé kapcsolódik össze.
E találkozás szívében ragyog fel a festmény egyik legrejtélyesebb jele: a tiszta türkiz forma, amelynek lefelé futó nyúlványai az élet nedvét vezetik a sötét földi rétegek közé. A türkiz az Édenkert emlékezetét, a teremtett világ ősi harmóniáját és a megújulás ígéretét hordozza. Benne az ószövetségi eszkatológia egyik legmélyebb gondolata sűrűsödik: a történelem végső célja nem pusztán a régi rend lezárulása, hanem a teremtett világ harmóniájának helyreállítása. Dániel örök királyságának látomása így Ézsaiás békéjének ígéretével csendül össze: „a farkas a báránnyal lakik” (Ézsaiás 11,6), és a teremtés visszatalál ősi harmóniájához.
A látomás végső távlatát Ézsaiás új ég és új föld ígérete nyitja meg: „Mert ímé, új egeket és új földet teremtek…” (Ézsaiás 65,17). Dánielnél a földi királyságok ideje eléri kijelölt határát, Ézsaiásnál pedig már az újjáteremtett világ fénye ragyog föl. A két prófétai szólam ugyanannak a reménynek ad hangot: a történelem nem céltalan sodródás, hanem az isteni beteljesedés felé tartó út.
A kompozíció alsó tartományában rozsdabarna, narancs, hamuszürke, palakék és fekete tömegek sűrűsödnek, a föld súlyát és az elmúlás anyagi mélységét hordozva. Közöttük egy okker-narancs forma izzó ösvényként kapaszkodik a magasba, mintha a föld porából új élet emelkedne. Dániel látomásának egyik legmegrendítőbb ígérete kapcsolódik ehhez a mozdulathoz: „És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre…” (Dániel 12,2). A földből fölfelé törő formák így a feltámadás ősi gesztusát hordozzák, a porból kibontakozó életet, amely az örökkévaló világosság felé emelkedik.
Az egész kompozíció egyetlen prófétai lélegzetté teljesedik. Dániel birodalmai, lepecsételt könyve, a felhők között megjelenő mennyei alak és a föld porából fölserkenő ember beleolvadnak a festék áramlásába, majd Ézsaiás új világot megjövendölő szavai hajnalpírként emelkednek a látóhatár fölé. A pecsét felnyílik, a szétszórt korszakok egyetlen örök rendbe simulnak, és a történelmi idő lassan beleér saját isteni beteljesedésébe. Az örökkévalóság aranya végigömlik a teremtésen, és a végső idő utolsó rezdüléséből megszületik a teljesség első, ragyogó hajnala.
Példabeszéd
(10.22) "Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bánást"
- 45 x 45 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

Náray Tamás Példabeszéd című festménye sűrű, drámai szín- és formavilágban fogalmazza meg az isteni áldás és az emberi ego konfliktusát. A kompozíció középpontjában kibontakozó skarlátvörös motívumot kétféle aranyfelület fogja közre, miközben ezüstös-fehér rétegek veszik körül. A színek egymáshoz való viszonya erkölcsi rendet rajzol ki: az emberi öntudat és birtoklásvágy fölé emelkedik az isteni eredetű gazdagság.
Az arany a festményen egyszerre hordozza a teremtő akarat és az isteni jelenlét jelentését, valamint az áldás bőségét. Két eltérő felületminőségben jelenik meg, gazdagítva a kompozíció anyagszerűségét és belső feszültségét. Ragyogása nem a földi javak felhalmozásának dicsérete, hanem annak kifejezése, hogy az igazi gazdagság forrása nem az ember birtoklási vágyában, hanem az Úr áldásában rejlik. Ez a bőség maga alá rendeli az öntudat kapzsiságát, és kijelöli az értékek valódi hierarchiáját.
A skarlátvörös motívum az egót testesíti meg. Intenzitása, kiterjedése és a környező felületekkel való ütközése az önérvényesítés erejét idézi. A vörös azonban nem uralhatja végleg a kompozíciót: fölé emelkedik az arany által képviselt, magasabb rendű érték, amely átírja az emberi önzés logikáját.
A vöröset övező ezüstös-fehér rétegek a tisztaság és a megtisztult értékrend tartományát nyitják meg. Hűvösebb tónusaik ellensúlyozzák a vörös szenvedélyességét és az arany ragyogását. A felületek egymásba kapcsolódása a feloldódás folyamatát érzékelteti: az ego önmagába záródó erejét egy magasabb rendű értékszemlélet váltja fel, amelyben a gazdagság már nem birtoklást, hanem áldást jelent.
A festmény plasztikus, rétegzett felülete és a színek erőteljes találkozása a belső küzdelmet szinte tapinthatóvá teszi. A kis méret ellenére monumentális erejű kompozícióban az arany, a skarlátvörös, az ezüst és a fehér nem pusztán színek: egymással szemben álló, majd új rendbe szerveződő értékek hordozói.
A Példabeszéd a valódi gazdagság természetéről szól. Az isteni áldás nem gyarapítja az ember kapzsiságát, hanem fölé emelkedik annak. A festmény végső üzenete a bibliai példabeszéd igazságát erősíti meg: az igazi gazdagság az áldásból fakad, és nem hordozza magában a birtoklásból eredő bántást.
A parancs
- 120 x 120 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

„Halljad, Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.”
(5Mózes 6,4–5)
Az ünnepélyes zenei tételként megnyíló festmény arany, bíbor, ezüst, mélykék, türkiz és izzó vörös akkordjai egymásba csendülve rendeződnek egy láthatatlan középpont felé, amelyből Mózes szavai emelkednek föl.
A kompozíció felső régiójában izzó bíbor tömb uralja a teret, amelyben egyszerre sejlik fel a Sínai-hegy tüze, a szövetség vére és a szív, amelybe az isteni szó örök rendként íródik bele. Mellette a kicsiny vörös négyzet az alkotó visszatérő jelképe: az Egy, az oszthatatlan eredet, az oltár és a forrás jele. Tömör, parázsló ereje a mózesi hitvallás pecsétjévé avatja, mintha a festmény egész mozgása ebből az izzó középpontból nyerné belső arányát.
Az arany a szentség ragyogását hordozza, a lefelé futó vonalak pedig azt a mennyei rendet jelképezik, amely csendesen beleíródik a földi lét szövetébe. A jobb felső mező ezüstös, grafitszürke és fehér örvénye a felhő misztériumát idézi: a bibliai jelenlétet, amely egyszerre rejti a titkot és mutatja az utat, s amely a kimondott igének súlyt és méltóságot ad.
A középső tartomány arany, ezüst, rozsda és földszínű rétegeiben már maga a történelem válik tapinthatóvá. Az isteni szó megérkezik az emberi lét anyagába, a porba, a munkába, a vándorlásba, a hűség és az eltévelyedés tapasztalatába. A bíbor centrumból aláereszkedő két élénk türkiz vonulat akár két ér vagy vízfolyam: az élet és a továbbadás jelképeként vezetik a parancs erejét a földi rétegek közé, nemzedékről nemzedékre.
Így ível át a parancs az Ószövetség szövetségi történetén: a Sínai hegyén kőbe vésett törvénytől a Deuteronomium mélyén felhangzó Sömá Jiszráélen, a „Halljad, Izráel” hitvallásán át Jeremiás prófétai ígéretéig: „Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be” (Jeremiás 31,33). A külső törvény így belső renddé válik, olyan igévé, amelyet nem elég meghallani: őrizni, megélni és továbbadni kell.
A festmény alsó fele egyre mélyebb tónusokba ereszkedik. A bal oldali fehér, okker és arany rétegek a pusztai vándorlás földszerű világát idézik, míg a jobb oldali mélykék és csaknem fekete tartomány sűrű éjszakává mélyül. A sötétségen átfeszülő aranyvonalak a rend láthatatlan geometriáját rajzolják ki: a parancs akkor is irányt mutat, amikor az ember útját homály fedi, és a történelem kavargása elrejti a horizontot.
Amikor a tekintet újra fölemelkedik a bíbor centrum felé, az arany és az ezüst széttört ragyogása ünnepi fényrenddé simul, a türkiz vonulatok pedig visszatalálnak forrásukhoz. A sokféleség egyetlen kijelentés egységévé rendeződik: a parancs ott él a tűzben, a felhőben, a kőben, a vízben és a vándorlásban, s valamennyi motívum visszatér az Egy vörös pecsétjéhez. A festmény végső üzenetében a rend hűséggé, a hűség szeretetté nemesedik, hiszen a parancs legmélyén maga a szeretet lüktet: az a láthatatlan törvény, amely az embert Istenhez, az időt az örökkévalósághoz, a szétszórt világot pedig újra az Egy ragyogó teljességéhez köti.
Jozafát völgye
- 110 x 110 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

Bíbor és kármin izzik a kompozíció középpontjában, ahonnan rózsaszín fényáramlat tör az ég felé, miközben a magasból arany ragyogás ereszkedik alá. A vörös színörvények fölött lebegő, reliefszerű ezüst-arany szárny egyszerre idézi egy égi madár tollazatát és a mennyei jelenlét titokzatos jelét. Alul arany-ezüst földforma emelkedik ki a sötét tónusokból, türkiz és olajzöld villanásokkal, az élet és a megújulás ígéretét hordozva.
A cím Jóel próféciájának látomásához vezet, ahol Jozafát völgye az isteni ítélet és az egyetemes számadás helye. Jósafát jelentése: „az Úr ítél”. A festő ezt a prófétai pillanatot a bíbor szenvedélyével, az arany fenségével, az ezüst égi ragyogásával és a föld mély tónusaival emeli monumentális látomássá. Az Ószövetség szimbolikájában a bíbor a királyi méltóság, a hatalom és a szentség színe, amely a szent hajlék és a papi öltözetek világában is meghatározó szerepet kap. A festményben így nem csupán drámai szenvedélyt, hanem az isteni fenséget és a prófétai szó súlyát is kifejezi.
A földből fölfelé törő fény és a magasból aláereszkedő arany ragyogás találkozása a földi történelem és az isteni akarat drámai kapcsolatát jeleníti meg:
„A nap és hold elsötétednek, a csillagok bevonják fényöket. És megzendül az Úr a Sionról, és megadja hangját Jeruzsálemből, és megrendülnek az egek és a föld” (Jóel 3,15–16).
Az alsó forma türkizje a festő szimbólumrendszerében az élet nedve, az Édenkert eleven teremtő ereje. A kompozíció így a prófécia kozmikus erejétől a megújulás reményéig vezet: az ítélet völgye az isteni jelenlét és az újjászülető élet látomásává emelkedik.
Jóel ígérete
- 100 x 81 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A kompozíció hömpölygő vörös, bíbor és arany formái között szárnyat bontó, aranyba öltözött alakzat sejlik fel. A belőle alácsorduló arany és a szélesen áramló fehér-ezüst felületek az égi Lélek kiáradását, az isteni jelenlét földet érintő erejét idézik. Jóel próféciájának központi ígérete: „És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre” (Jóel 2,28).
A bíbor és a kármin az élet, a szenvedély és a prófétai tűz erejét hordozza, míg a reliefszerű arany a mennyei ragyogás anyagi megtestesülésévé válik. A hideg szürkék és hamvas kékek között felderengő, maszkszerű emberi profil a megsebzett, dermedtségbe zárult világot idézi. A kompozíciónak a legcsendesebb, mégis legerőteljesebb jele a mértani pontossággal megfestett vörös négyzet. Geometrikus fegyelme élesen különbözik a körülötte hullámzó, szerves festékmozgásoktól. A művész visszatérő szimbólumrendszerében ez az Egy jele, a négyzet zárt, tiszta formája változatlan középpontjaként izzik a festmény mozgó világában, vöröse az örökkévaló szó pecsétjét nyomja az emberi időre.
Jóel ígérete a megdermedés és a kiáradás, a földi sebzettség és a mennyei érintés feszültségében bontakozik ki. A festmény végső üzenete a megújulás reménye: még a jégbe dermedt világ is magában hordozza a fény és az újjászületés lehetőségét.
A prófécia
- 100 x 81 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

A kompozíció középpontjában kibomló arany-fehér alakzat lángot, széttáruló szárnyat és fénybe burkolózó jelenést idéz. Körülötte a bíbor és a kármin lendületes formái szinte szárnyakként nyílnak szét. A vörös szárnyszerű mezőből az aranyló centrum felé futó mozgás a szeráf közeledésének festői emlékévé válik, a láng színe pedig a megtisztító érintés erejét hordozza. A felső régióban az arany mellett feltáruló fehér és ezüstszürke tér mennyei boltozatként hajlik a központi jelenés fölé.
A festmény bibliai rokonságát Ézsaiás prófétai elhívása adja, amikor a mennyei látomás küldetéssé érlelődik. „Kit küldjek el és ki megyen el nékünk?” – hangzik az isteni kérdés, amelyre Ézsaiás így felel: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ézsaiás 6,8).
A ragyogó centrum ölében egy fehér mag pihen, lágyan ívelő, szinte embrionális alakban. Körülötte a szemcsés arany úgy zárul össze, akár az életet őrző burok: egyszerre maghéj, anyaméh és szentély, amely óvja a benne érlelődő titkot. A fehér forma már megszületett a láthatatlanban, és most készül kibontakozni a fény felé. Mintha maga az Ige foganna meg a festmény szívében.
Az aranyból lefelé induló fényfolyam az isteni szó földi útját jelképezi, a kékesszürke mélységek pedig az emberi világ súlyát idézik. A bíbor és a kármin a prófétai tűz erejét, az arany a mennyei dicsőséget, a fehér a megszülető Ige tisztaságát hordozza. A prófécia így a látomásból megszülető küldetés képe: az isteni üzenet megérinti az embert, benne testet ölt, majd a kimondott szóban továbbindul.
A fény geometriája
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- MAGÁNTULAJDONBAN

A ragyogó aranyrétegekből, bíborba hajló mélységekből és gyöngyházfényű tónusokból megszülető kompozíció a földi világ szakrális szerkezetét tárja fel. Az isteni akarat a fényt mértani törvényként, fegyelmezett rendként árasztja szét a térben, miként az Írás őrzi a teremtés harmóniáját: „Te mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el” (Bölcs 11,20).
A kompozíció középpontjából felemelkedő monumentális piramisforma a szent hegyek ősi emlékezetét idézi. A Sínai-hegy bibliai történetében a kő, a fény és az isteni jelenlét találkozik.
A jobb felső tér rubinba hajló, vörösen izzó rétegei királyi palástként borulnak a kompozíció fölé. A feketébe mélyülő részletek az áldozatok emlékét idézik. A bal alsó tűzpiros felület az ószövetségi tűzoszlop szimbóluma, amely éjszaka vezette a pusztában vándorló népet, lángoló jelenlétével irányt mutatva.
A kép középső terében lebegő, áttetsző formák gyöngyházfényű felületei az aranyló háttér előtt nyílnak szét. Ezüstös-fehér átmeneteikben a dicső Jeruzsálem ragyogása és a mennyei kapuk ígérete jelenik meg.
A kompozíció közepén átlósan végighúzódó aranysáv átmenetet teremt a földi és az égi tartományok között. Gazdagon szemcsézett textúrájának repedései a megdicsőülés és a kegyelem nyomait őrzik. Az arany a világosság anyaggá sűrűsödött erejét hordozza, és a bizánci ikonok szakrális ragyogását is felidézi.
A mélybordó, a feketébe hajló alsó tónusok és a jobb alsó szürke négyzet a földi lét súlyát jelenítik meg. A geometriai alakzatok egymásra épülő rendje belső zarándoklatként vezeti a tekintetet a kompozíció középpontja felé.
A fény és a geometria fegyelmezett rendje a teremtett világ szakrális szerkezetének látomásává emeli a festményt: a káoszból forma születik, a világosság rendbe szólítja a mindenséget. A teremtés bölcsességét a zsoltáros szavai foglalják össze: „Te mindent bölcsen alkottál Uram” (Zsolt 104,24), az isteni fény fenségét pedig így idézi meg: „Az Úr világosságba öltözik, mint egy palástba” (Zsolt 104,2).
Eszter titka
- 120 x 120 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része

A festmény Eszter, a zsidó származását eltitkoló perzsa királyné történetét idézi meg, akinek bátor kiállása népe megmeneküléséhez vezetett. A mélykék és indigó felső tartományok a történelmi események mögött húzódó titokzatos rendet hordozzák. Az aranyokker és elefántcsontszínű rétegek közül kibontakozó világos mezők Eszter kettős helyzetét idézik: a királyi méltóság ragyogását és a származását őrző nő rejtett identitását.
A kompozíció jobb oldalán feltörő skarlátvörös és bíbor színmező Hámán pusztító tervének fenyegetését sűríti magába. A vörös izzása a türkiz és a mélykék áramló rétegeivel kerül drámai feszültségbe. A középen átlósan elnyúló, domború aranyfelület a királyi jogar képzetét idézi fel, amelynek érintése Eszter számára a kegyelem és a megmenekülés pillanatát jelentette. A kompozíció jobb oldalán elhelyezkedő aranyokker háromszög a perzsa udvar hatalmát és a királyi méltóságot is felidézi.
Márdokeus figyelmeztetése Eszter személyes felemelkedését küldetéssé változtatta: „És ki tudja, talán e mostani időért jutottál királyságra?” (Eszter 4,14). A királyné vállalta a veszélyt, és népéért közbenjárt az uralkodónál: „Ha elveszek, hát elveszek!” (Eszter 4,16). E szavakban az önfeláldozás és a mások sorsáért vállalt felelősség méltósága sűrűsödik össze.
A festmény alsó részének türkiz, ciánkék és ultramarin hullámzása Eszter megérintetlen tisztaságát, s azt a kegyelmet hordozza, mely végül életben tartotta. Az aranyszemcsékkel tagolt, íves forma a bal alsó sarokban a védelem és a megőrzött élet képzetét kelti. A színek és irányok találkozásában a fenyegetés és a szabadulás, a kiszolgáltatottság és a bátorság feszültsége bontakozik ki. Eszter történetének végén a pusztulásra ítélt nép megmenekülését a purim ünnepe őrzi. A mű a személyes felelősség egyetemes példázatává emeli a királyné alakját: a méltóság akkor teljesedik ki, amikor az ember mások megmentésének szolgálatába állítja saját sorsát.
Jósiás király ("...senki se vihesse át a fiát vagy leányát a tűzön Moloknak!")
- 45 x 45 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A művész látomásában a Biblia egyik legmegrendítőbb erkölcsi fordulata bontakozik ki: Jósiás király szembefordul a gyermekáldozatok rettenetes hagyományával, megtisztítja Júda szent helyeit az idegen kultuszoktól, és népét az Örökkévalóval kötött szövetség megújítására hívja. A kavargó indigók, az ezüstösen felhasadó fények és az aranyba hajló, zöldellő föld között egy korszak erkölcsi átalakulása jelenik meg. A Biblia különleges elismeréssel szól a királyról: „És nem volt ő hozzá hasonló király ő előtte, aki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívéből és teljes lelkéből és teljes erejéből, Mózesnek minden törvénye szerint” (2Királyok 23,25).
A festmény felső régióját az ultramarin, a mélyindigó és az éjféli kobalt egymásra torlódó rétegei uralják. A türkizfényű örvények és a grafitos mélységek az Örökkévaló törvényének időtlen rendjét idézik, amelyben az emberi cselekedetek erkölcsi súlya megmutatkozik.
Jósiás uralkodásának tizennyolcadik esztendejében, a jeruzsálemi templom helyreállítása során Hilkijjá főpap megtalálta az Úr törvényének könyvét. Amikor Sáfán írnok felolvasta a szöveget a király előtt, Jósiás felismerte, milyen messzire távolodott népe az Örökkévalóval kötött szövetségtől. Elrendelte az idegen kultuszokhoz kapcsolódó oltárok és szentélyek felszámolását. A Második Királyok könyve a Tófet megtisztításáról így tudósít: „És megfertőzteté a Tófetet, amely a Hinnom fiainak völgyében vala, hogy senki se vihesse át az ő fiát vagy leányát a tűzön Moloknak” (2Királyok 23,10).
Ez a bibliai esemény adja a festmény drámai középpontját. A mű annak az erkölcsi felismerésnek az erejét is kifejezi, amely Jósiást a törvény helyreállítására indította.
A mélykék boltozatból alászálló kobaltfényű gömb a Szentlélek jelenlétét idézi. A kompozícióban a hajdani áldozati lángok emléke az élet sérthetetlenségének fogadalmává nemesül. Jósiás király történetében a gyermekáldozatok tüze fölött az élet védelmének fénye ragyog fel, a festmény aranyba hajló földje pedig a megújulás ígéretét őrzi.
Bírák könyve 11.12 (Jefta fogadalma)
- 70 x 70 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A festőművész az Ószövetség egyik legmegrendítőbb történetének megidézéséhez a természet elementáris erőit hívja segítségül. A kobalt és az ultramarin örvénylései fölött meghasad az égbolt, s a felszakadó mennyboltból alázúduló, hatalmas skarlátvörös tölcsér üstökös erejével fúródik a földbe. Az ezüstös fényörvények és az aranyba, bronzba dermedt föld között a végzet izzó lángoszloppá magasodik, egyetlen látomásba sűrítve a diadal mámorát, a kimondott szó visszavonhatatlan súlyát és egy lány sorsának tragikus beteljesedését.
A színek drámai összecsapásában a Bírák könyvének története ölt festői alakot. Jefta, Gileád harcosa, akit testvérei ifjúságában elűztek apja házából, Tób földjén talált menedéket. Amikor az ammoniták fenyegetése idején Gileád vénei segítségért fordultak hozzá, az egykor kitaszított férfi népének vezérévé emelkedett. A harc küszöbén fogadalmat tett az Örökkévalónak:
„Ha valóban kezembe adod az Ammon fiait: Akkor valami kijövénd az én házamnak ajtaján, én előmbe, mikor az Ammon fiaitól békességgel visszatérek, az Úré legyen, és megáldozom azt egészen égőáldozatul” (Bírák 11,30–31).
A skarlátvörös forma lefelé szűkülő, hegyes nyúlványa a fogadalom tragikus súlyát hordozza. A népért vállalt küzdelem, a győzelem reménye és a vezér sorsát meghatározó eskü végül egyetlen emberi életre, a lány sorsára nehezedik. Az égbolt ezüstös örvényeiben a csata elementáris ereje idéződik fel, miközben a vörös tölcsér már a hazatérés mögött rejlő személyes dráma előérzetét hordozza.
Jefta győzelmet aratott az ammoniták fölött, ám hazatérésekor lánya jött elébe dobolva és táncolva:
„És ímé az ő leánya jő ki eleibe dobokkal és tánccal; és csak ez az egyetlenegy vala néki” (Bírák 11,34).
A sötét földszínek közül előbukkanó, finoman hajló rózsaszín forma a fiatalság, az élet és az ártatlanság törékeny jelenlétét őrzi. A vörös örvény mellett ez a keskeny, ezüstösen derengő alakzat Jefta lányának szimbolikus jelenléteként olvasható.
A lány válasza a történet egyik legmegrázóbb mozzanata:
„Atyám! ha szót adtál az Úrnak, cselekedjél én velem a szerint, a mint fogadtad” (Bírák 11,36).
A történet teológiai értelmezése mindmáig nyitott kérdés: Jefta fogadalma valóban lánya életének feláldozásával teljesedett-e be, vagy az áldozat a házasságról és az anyaságról való végleges lemondást, az Istennek szentelt életet jelentette. A festmény e titok eldöntését a szemlélőre bízza, megőrizve a bibliai elbeszélés megrendítő többértelműségét.
Ézsaiás könyve
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

A műalkotás Ézsaiás prófétai világát idézi meg, ahol az isteni szózat tüze, az ítélet és a megújulás reménye egyetlen monumentális kompozícióban találkozik. A Kr. e. 8. században élő próféta látomásában az isteni akarat hirdetőjévé válik az emberi szó.
A bal oldali, töredezett aranyfelület ősi szentély falát idézi. Mellette ezüstösfehér, barázdált festékrétegek között magasodik a karmazsinvörös építmény, amelynek lángoló festékfolyamai a mennyei oltár izzó parazsát idézik. A vörös és arany rajzolatok a prófétai elhívás tüzében megelevenedő szent irat képzetét keltik. Ézsaiás látomásában a szeráf az oltárról vett izzó szénnel érinti meg a próféta ajkát, megtisztítva őt küldetésére: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ézsaiás 6,8)
A kép jobb oldalán átlósan magasodó aranytömeg a megpróbált Jeruzsálem és a megújuló Sion kettős képét hordozza. Repedezett felszíne a történelem sebeit, ragyogása a jövőbe vetett reményt őrzi.
A vászon alsó tartományát mélykék, kobalt- és ultramarinkék festékrétegek hullámzó tömege uralja. A mélységből előtörő víz Ézsaiás jövendölésének beteljesedését, a pusztaság újjáéledését idézi: „Mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben.” (Ézsaiás 35,6) A peremeken felragyogó türkiz az Édenkert örök érvényű ígérete. A vörös alakzat a kék mélység fölött a prófétai szó eleven erejét jeleníti meg, míg a jobb szélen felbukkanó koronaszerű motívum a megmaradás és az újrakezdés reményét hordozza.
Az aranyfelületek Ézsaiás ünnepélyes felszólítását visszhangozzák: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.” (Ézsaiás 60,1)
A festmény Ézsaiás könyvének időtlen igazságát tárja elénk: a földi hatalmak elmúlnak, ám az isteni szó túléli az évszázadokat. „Elszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ézsaiás 40,8)
Hóreb sziklája
- 80 x 80 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

A festmény a pusztai vándorlás egyik sorsfordító pillanatát idézi meg: a szomjúságtól gyötört nép számára a kietlen sziklából fakadó víz az élet és az isteni gondviselés jelévé válik. A monumentális kobaltkék ég alatt egymásra torlódó, okkeres, barnás és szürkésfehér sziklatömegek súlyos, ősi világot teremtenek. A kőzetek között feltörő kék és türkiz vonulatok áttörik a mozdulatlanságot, és a kép alsó tartományában világos, eleven vízmezővé szélesednek. A kietlenség mélyén megnyílik az élet lehetősége.
„Ímé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép.” (2Mózes 17,6)
A kompozíció egyik legerőteljesebb motívuma a bal felső részen izzó vörös forma, amelyben kígyófej rajzolódik ki. A vörös élesen válik el a hideg kék háttértől, és a pusztai vándorlás veszélyeit idézi. A bibliai történetben a kígyó a halál fenyegetését, majd a megmenekülés lehetőségét is hordozza. Mózes ötödik könyve a szomjúság és a veszedelem közepette fakasztott vizet egyetlen emlékezetes képbe sűríti:
„Aki vezérelt téged ama nagy és rettenetes pusztán, tüzes kígyók és skorpiók közt, és szomjúság földén, amelyben víz nem vala; aki vizet fakasztott néked a tűzkősziklából.” (5Mózes 8,15)
A vörös forma különös átváltozása az oltár képzetét is felidézi. A kígyófejben a pusztai veszedelem emléke, az oltárban az isteni megtartatásra adott emberi válasz jelenik meg. Ez az értelmezés a vörös motívumot a félelem és a szentség, a fenyegetés és a remény határára helyezi.
A bal oldalon aláereszkedő aranyréteg a vörös forma közelében érinti a sziklatömeget, az ég és föld találkozásának helyét jelöli ki. Az arany a kompozícióban a szakrális jelenlétet és a megtartó erőt hangsúlyozza, miközben a sziklák érdes, rétegzett felületei a földi világ súlyát őrzik. A kék ég és a kőzetek között utat találó víz összekapcsolja a kép különböző tartományait: a mélységből életet fakasztó erő bontakozik ki.
A festmény a pusztai vándorlás tapasztalatát egyetemes jelentésű látomássá emeli. A vörösben megjelenő veszedelem, az arany szakrális ereje és a türkiz életet hordozó áramlása egyetlen kompozícióban találkozik. A Hóreb sziklája annak a pillanatnak állít emléket, amikor a legvégletesebb kiszolgáltatottságban is megnyílhat az élethez vezető út.
A jel (Rácháb megmenekülése)
- 80 x 80 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

A festmény Jerikó pusztulásának és Rácháb megmenekülésének bibliai történetét idézi meg. A monumentális aranyfalak, a mélykék ég és a faltestből előtörő skarlátvörös vonal drámai ellentétet teremtenek: miközben a város földi hatalma összeomlásának küszöbére érkezik, egyetlen házat az adott szó és a hit oltalma különböztet meg.
Józsué két kéme Rácháb házában talált menedéket. Az asszony segítségéért cserébe életet kért önmagának és családjának. A megmenekülés ígéretét az ablakba kötött vörös zsinór tette láthatóvá:
„Ezt a veres zsinórt kösd annak az ablaknak rácsára, amelyen alábocsátottál minket.” (Józsué 2,18)
A festmény jobb oldalát uraló, töredezett aranyfelületek Jerikó hatalmát és monumentalitását idézik. A fémes rétegek repedezett szélei már magukban hordozzák az összeomlás feszültségét. Velük szemben a bal oldali mélykék tér a végtelenség és a titokzatosság érzetét kelti. A képmező felső sarkában a rózsaszín, levendula és arany festékrétegeiből aláereszkedő szakrális formák a Teremtő szándékát és jelenlétét jelzik, míg a kép alsó, sötétbarna és fekete tartománya a pusztulás súlyát hordozza.
A kompozíció meghatározó eleme a jobb oldali aranyfalon végighúzódó vörös forma. Vízszintes és függőleges szakaszai ablakot, megjelölt átjárót és aláereszkedő fonalat idéznek. A skarlátvörös vonal egyszerre kapcsolódik Rácháb ablakához és a megmenekülés ígéretéhez. Keskeny, izzó jelenléte az arany tömegében különös hangsúlyt kap: a monumentális falakkal szemben nem az erő, hanem az adott szó válik döntővé.
Józsué könyve a város falainak leomlását követően így őrzi meg Rácháb sorsát:
„Ráhábot pedig, a paráznát, és az ő atyjának házanépét, és mindenét, amije vala, élve hagyá Józsué.” (Józsué 6,25)
A festmény középpontjában a pusztulás és a megmaradás határa rajzolódik ki. Az arany, amely a város földi hatalmát jelképezi, a vörös jel mellett az oltalom jelentésével is gazdagodik. Rácháb történetében a hit nem passzív várakozás, hanem bátor cselekedet: az asszony döntése saját családja számára nyit utat a megmeneküléshez. A mű az adott szó hűségét és a felelősségvállalás erejét állítja középpontba. A vörös jel így a pusztulás órájában is megőrzött élet és a remény jelképévé válik.
Az eskü
- 140 x 140 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A festőművész e különleges alkotással az ígéretből születő hűség misztériumát tolmácsolja: azt a szent köteléket, amelyben a kimondott szó túlér a pillanaton, nemzedékeken és megpróbáltatásokon át vezet, míg végül földdé, otthonná és beteljesedéssé érik. A festmény bibliai ívét Ábrahám elhívása és a neki adott isteni eskü rajzolja ki: „Menj el a te földedből… arra a földre, amelyet én mutatok néked” (1Mózes 12,1). Az ígéret később látható horizonttá válik: „Mert mind az egész földet, amelyet látsz, néked adom és a te magodnak örökre” (1Mózes 13,15).
A felső, gyöngyházfényű égbolt alatt kirajzolódó sötétkék hegylánc a messzeség első körvonalát idézi, a közte és a néző között elterülő világoskék vízsáv pedig a jövendő csendjét őrzi. Előtte vastag, okkeres-arany földnyelv húzódik keresztül a kompozíción: érdes, barázdált felszíne már tapintható valósággá sűríti az ígéret földjét. Ölében a tiszta kék víz az élet, a termékenység és az áldás jelképeként idézi fel Kánaán bőségét, a „tejjel és mézzel folyó föld” bibliai képét.
A jobb felső sarokból hatalmas arany-ezüst fénymező ereszkedik a táj fölé, mennyei palástként borítva be a földi világot. Felületéből vékony aranyvonalak futnak szét, átszelve a föld és a víz rétegeit, mintha az isteni eskü fonalai szőnék át az idő vásznát.
A kompozíció mélyebb rétegei között függőleges arany négyszög emelkedik ki, akár a tájba állított szent kapu. Szabályos geometriája küszöbbé sűríti a vándorlás útját, átjárót nyitva az ígéret és a beteljesedés között. Belsejében fehérből és gyöngéd rózsaszínből fölfelé ágazó motívum sarjad, egyszerre idézve gyökeret, nyitott tenyeret és életfát.
A kép alsó felében a vándorlás és a megpróbáltatások drámai mélységei hullámzanak. Azúr és türkiz víztömegek találkoznak barnás, palaszürke és mélybordó földrétegekkel, fölöttük vörös sáv húzódik keresztül, mint egy izzó seb a táj testén. E nyugtalan festői világban ott lüktet Egyiptom súlya, a pusztai vándorlás és a választott nép történelmének emlékezete. Az aranykapu tövében feltáruló kékség a nagy átkelést idézi, amelyen keresztül a megpróbáltatások útja a megígért föld felé vezet.
A festmény háromdimenziós szövete mintha magát az időt hajtogatná egymásra: mélységeiben az ígéret hosszú vándorlása, kiemelkedő aranyrétegeiben az isteni hűség ragyogása, kitáruló horizontján pedig az eskü beteljesedése ölt testet. Az aranyfonalak összekötik az eget és a földet, a múltat és a jövendőt, a kimondott szót és annak valóra válását. Így virrad fel Kánaán aranyló földje fölött a megérkezés hajnala, annak bizonyosságával, hogy az Örökkévaló ígérete túlél időt, vándorlást és megpróbáltatást.
Bírák könyve (Gedeon legyőzi a Midjánitákat)
- 140 x 160 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

A festő két elementáris erő találkozásában sűríti össze Gedeon történetének drámáját: balról arany, bronz, skarlát és koromfekete rétegek hatalmas kulisszája nyomul előre, egy egész világ súlyát tolva maga előtt, jobbról pedig a kobalt, az ultramarin és a türkiz vakító kéksége zuhan elé, függőleges áramlataival szinte megállítva a közeledő tömeget. A két festői világ határán különös, monumentális arc emelkedik ki a sárgaarany, zöld, fekete és kék rétegekből, emberi és állati vonások között lebegő, sziklából formálódó profil, amely egyenesen a kék zuhatag felé fordul. Gedeon ölt alakot ebben a festékből megszilárduló tekintetben: az ember, aki egykor Midian elől rejtőzve élt, s akit az Örökkévaló megszólítása arra az útra vezetett, amelyre elhivatott.
A Szentírás szerint Izráelt Midian szorongatja, a terményt újra és újra elpusztító ellenség elől a nép hegyi rejtekhelyekre és barlangokba húzódik. Gedeon maga is rejtve csépeli búzáját, amikor elhangzik fölötte a különös megszólítás:
„Az Úr veled, erős férfiú!” (Bír 6,12).
A mondat előre kimondja azt az embert, akivé válnia kell: a félelemben élő férfiban az Örökkévaló már azt a vezért szólítja meg, aki képes lesz szembefordulni Midian hatalmával.
Elhívásának első nagy pillanatában Gedeon jelet kér, áldozati ajándékot készít, az Úr angyala pedig a húst és a kovásztalan kenyereket a sziklára helyezteti, majd botjával megérinti őket:
„Tűz jöve fel a kősziklából, és megemészté a húst és a kovásztalan kenyereket” (Bír 6,21).
Gedeon oltárt emel, s nevet ad neki:
„Az Úr a békesség” (Bír 6,24).
Az oltár ezen a festményen nem körülhatárolható forma, inkább megszentelt hely: jelenléte a középtér bronzos-arany, vörössel átjárt, sziklaszerűen feltorlódó anyagában sejlik fel, ahol a festékrétegek egymás fölé emelkednek, szétnyílnak, majd ismét összeforrnak.
Még ugyanazon az éjszakán Gedeon parancsot kap apja Baál-oltárának lerombolására és az Aséra-oszlop kivágására, majd arra, hogy ugyanott az Örökkévalónak emeljen oltárt. A két oltár között teljes lelki fordulat feszül: Gedeonnak le kell bontania azt, ami a régi rendhez köti, hogy helyet készíthessen annak, amelyre elhívása vezeti. A festmény töredezett aranyfelületei, felszakadó szélei és vörössel átjárt repedései ennek az oltárcserének őrzik az emlékét: a régi szentély anyaga széthullik, miközben ugyanazon a helyen egy másik rend körvonalai kezdenek kirajzolódni.
A bal oldal mélyvöröse innen kapja meg különös, kettős erejét. Széles, horizontális sávként lobban elő, akár egy kibontott zászló, majd aranyba, bronzba és földszínekbe oldódva halad tovább a kompozíció belseje felé. A vörös egyszerre hordozza az oltár tüzét és a közelgő ütközet hevét, zászlószerű kiterjedése pedig már annak a seregnek a lendületét készíti elő, amelynek ereje éppen csekély számában válik rendkívülivé.
A történet következő nagy fordulata a víznél történik. Az Örökkévaló újra és újra megrostálja Gedeon seregét, míg végül mindössze háromszáz ember marad mellette. A festmény jobb oldalának káprázatos kéksége szinte magához vonzza ezt a bibliai pillanatot. A felső peremtől lefelé futó kobalt-, ultramarin-, azúr- és türkiz ecsetvonások egyetlen hatalmas zuhataggá erősödnek. A párhuzamos kék vonulatok a háromszáz kiválasztott láthatatlan seregét idézik: a víz egyetlen sodrássá fogja össze a sokaságot, ahogyan Gedeon emberei is egyetlen akarattá rendeződnek.
Velük szemben magasodik a hatalmas sárgaarany profil, Gedeon festői jelképe: a valaha rejtőzködő ember elszántsága sziklává keményedik benne, miközben tekintete saját seregének tiszta, egyirányú erejével találkozik.
Az absztrakció középterében sötét gomolygások indulnak meg. Midianiták, amálekiták és keleti népek
„mint a sáskák sokasága”
töltik meg a völgyet, tevéik pedig megszámlálhatatlanok,
„mint a föveny, mely a tenger partján van” (Bír 7,12).
A sötét, földszínű, egymásba torlódó középtér ennek az óriási túlerőnek ad alakot: fekete, barnás, vöröses és szürkés rétegek préselődnek egymásra, szemben a jobb oldal tisztán rendeződő kékségével.
Gedeon háromszáz embere különös fegyverekkel indul útnak: kürtökkel, üres korsókkal és a korsók mélyébe rejtett fáklyákkal. Az éjszakai őrségváltáskor egyszerre harsannak fel a kürtök, törnek össze az edények, emelkedik magasba a bennük őrzött tűz, s felhangzik a kiáltás:
„Az Úrért és Gedeonért!” (Bír 7,20).
A festmény anyagának felszakadozó gazdagsága itt szinte magától talál rá a történetre. Az aranylemezek megrepednek, széleik feltöredeznek, a vastag festékrétegek alól vörös, kék és fekete villan elő. A korsók széthasadása a festmény egyik legszebb belső metaforájává válik: a sérülések helyén ragyogás születik, a szétnyíló anyagból pedig előtör az addig elzárt tűz.
A kép alján végighúzódó, reliefszerű aranytömeg ennek az éjszakának már másfajta mozgását hordozza. Messziről sziklás vonulatnak, feltépett földkéregnek vagy rommá omlott építménynek tűnik, közelről pikkelyes, fekvő testeket és egymásba gabalyodó alakokat idéz. Az ellenséges tábor széthullását fedezhetjük fel benne: a kürtök hangjára zűrzavar támad, az Úr egymás ellen fordítja az ellenség kardjait, Midian serege pedig menekülni kezd. Az alsó aranyvonulat a menekülők összetorlódó tömegének emlékét fogadja magába: azokét, akik néhány pillanattal korábban még megszámlálhatatlan erőként borították el a völgyet, most pedig széteső ritmussá, egymásba zuhanó test- és szárnytöredékekké hullanak a kép legalsó sávjában.
A vászon úgy őrzi meg Gedeon győzelmét, hogy közben visszavezet bennünket az elhívás szakrális pillanatához. Az aranyban ott marad az oltár emlékezete, a vörösben tovább izzik a sziklából felszökő tűz és a korsók mélyén őrzött fáklyák fénye. Lent már széthullva torlódik a menekülő Midian egykor félelmetes sokasága, míg a jobb oldalon rendíthetetlenül áramlik tovább a háromszáz kiválasztott erejét megidéző kobaltkék. Közöttük magasodik Gedeon sziklává keményedett arca, annak az embernek a képmása, akit az Örökkévaló már akkor erősnek nevezett, amikor ő még saját félelmének rejtekében élt.
A Szent-hegyek legendája
- 120 x 120 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A festmény a szent hegyek időtlen világába vezeti a szemlélőt. A mélykék és türkiz árnyalatok kozmikus csendjéből, a smaragdba hajló derengésekből és a szemcsés arany ragyogásából egy titokzatos, többszintes forma emelkedik ki. Egyszerre idéz bárkát, szentélyt, égi kaput és magasba törő hegyet, mintha a bibliai szent helyek emlékezete egyetlen misztikus látomásban egyesülne. A középpont aranyba foglalt, tagolt szerkezete rendet és megtartó erőt sugároz a körülötte hullámzó, határtalan kék mezőkben.
A függőleges aranytengely a földi és a mennyei világ közötti átjárást jelképezi. A kép felső részén lángszerű csúccsá finomodva emelkedik az ég felé, alul pedig meghosszabbodik, és visszatükröződik a mélykék víztükörben. A függőleges és vízszintes aranysávok rácsszerű rendje egy láthatatlan szentély alaprajzát idézi, a szövetség megtartó erejét, amely a változó világban is szilárd középpontot teremt.
A tagolt szerkezetben elsőként a Sínai-hegy emlékezete sejlik fel, ahol Mózes átveszi a kőtáblákba vésett törvényt, és a láthatatlan szó a szövetség rendjévé válik. A középső színkamrákban fellobbanó vörös, narancs és sárga mezők a Kármel-hegy történetének tüzét idézik: Illés próféta imájára mennyei tűz felel, megmutatva az élő Isten hatalmát. A fekete festéknyomok és az izzó színek találkozásában a hit próbatételének drámája sűrűsödik.
A kompozíciót körülölelő azúr és türkiz a Sion-hegy megszentelt jelenlétét és békéjét idézi, ahol Dávid király idején a Frigyláda is helyet kapott. A bal oldali bíbor és bordó árnyékok az áldozat és az engedelmesség emlékezetét hordozzák, felidézve Ábrahám és Izsák történetét, valamint a Templom-hegy szakrális jelentőségét. A kékségek fölött derengő zöldek pedig a megújulás ígéretét őrzik: az élet nedvét, az Édenkert eleven teremtő erejét.
A Nébó-hegy emlékezete a festmény távlataiban szólal meg. Ahogyan Mózes a hegyről megpillantotta az Ígéret földjét, úgy marad a kompozíció középpontja is egyszerre elérhető és titokzatosan távoli. A felső világ aranyló ragyogása az alsó mélykék mezőben visszfénnyé oldódik, mintha az isteni jelenlét nemcsak a magaslatokon, hanem a földi mélységekben is otthonra találna.
A Sínai a törvény és a szövetség, Sion a megszentelt jelenlét, a Kármel a hit próbája, a Templom-hegy az áldozat, Nébó pedig az ígéret és az elengedés jelképe. A festmény mégsem egyetlen földrajzi helyet jelenít meg, hanem a szent hegy örök archetípusát: azt a belső magaslatot, amelyhez az embernek önmagán belül kell elzarándokolnia.
A kompozíció aranyló csendjéből a zsoltáros szavai visszhangzanak:
„Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet.” (Zsoltárok 121,1–2)
Édenmátrix (Teremtés könyve 2.5)
- 55 x 46 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

Távolabbról szemlélve a kép vizuális élménye egy meglepően fegyelmezett renddé áll össze. A festmény színei oszlopokként sorakoznak, s az egész kompozíció egy monumentális, absztrakt paradicsomi erdő képzetét kelti. Közelebb lépve azonban azonnal feltárul e rend belső elevensége: minden sáv mélyén újabb színek, repedések, és áttűnések élnek, vagyis a rend belsejében megszámlálhatatlan élet burjánzása zajlik.
A festmény Édent nem csupán egy paradicsomi kertként, hanem a teremtett élet ősi rendjeként jeleníti meg. A függőleges színsávok — skarlát, smaragd, malachit, arany, bíbor és kobalt — a létezés olykor kifürkészhetetlen szerkezetét tárják fel. A kert felismerhető formái feloldódnak, helyüket az életet létrehozó és fenntartó erők festői rendje veszi át.
„Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki.” (1Mózes 2,5) A teremtő parancs azonban életre hívja a növényvilágot: „Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint.” (1Mózes 1,11) A festmény függőleges ritmusa ezt a kibontakozó életet idézi.
A középső zöld tartomány smaragd és malachit rétegei növényi szárakat, törzseket és levélerezetet sejtetnek. Közöttük reliefszerű aranyvonulat emelkedik, amely az Éden közepén sarjadó élet fáját idézi: Isten „az élet fáját is, a kertnek közepette” helyezte el. (1Mózes 2,9) Az arany a teremtés szakrális eredetét és az élet titokzatos középpontját hangsúlyozza.
A zöldek között húzódó türkiz és petrolkék sávok, majd a jobb oldal mély kobaltja az édeni folyó képzetét hordozzák: „Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére.” (1Mózes 2,10) A türkiz az élet nedve, az Édenkert visszatérő jelképe; a víz és a növényi világ egymásba fonódása az életet tápláló erőt jeleníti meg.
A bal oldalon izzó skarlát és cinóber a teremtés hevületét hordozza, a jobb oldali fekete sáv pedig határt von a zöldek telítettsége és a bíbor, ibolya, valamint kobalt hűvösebb tartományai közé. A vörös, a zöld, a kék és az arany egymást átható színvilága a növekedés, az élet, a víz és a szakrális eredet összetartozását fejezi ki.
A festményben a szabályos rend és az anyag burjánzó elevensége egyszerre van jelen. Az alsó régióban a skarlátból zöld sarjad, a zöldből vörös emelkedik: a színek egymásba fordulása az élet folytonosságát és az új formák születését idézi. Az Édenmátrix így nem pusztán az elveszett paradicsom emléke, hanem a teremtés ősi mintázata, az a rejtett rend, amely minden élőben tovább működik.
Amikor (Tanulmány - Áron áldása)
- 65 x 54 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

Az aranyból, izzó vörösből, smaragdból és mély kékből szőtt kép fényfüggönyként tárul fel előttünk, függőleges színáramai szilaj ritmusban futnak végig a vásznon, egymásba simulva, egymást továbbvezetve, mintha egyetlen,magasból aláhulló mozdulat járná át az egész kompozíciót, s annak sodrásában a színek lassan valami kimondásra váró,ősi tartalom hordozóivá válnának.
Az „Áron áldása” című absztrakciót megelőző „Amikor - Tanulmány” annak a teremtő pillanatnak a lenyomata, amikor a gondolat már képpé ébred, s magában hordozza mindazt, amivé válhat. A vászon pórusaiban még elevenen lüktet a keresés szabadsága, a bibliai gondolat a szemünk előtt ölti magára festői alakját, miközben a vörös és az arany izzása, a smaragd sarjadó életígérete és a kékség elmélyülő nyugalma egymást fürkészve, egymásba hajolva keresik azt a színrendet, amelyben az ősi áldás később teljes ragyogásában bontakozhat ki.
Ebben rejlik a tanulmány különös intimitása, szinte műhelytitka is: közel enged ahhoz a küzdelmes és átszellemült alkotói folyamathoz, amelyben a festő még közeledik választott témájához, próbálja annak hangját, ritmusát és színeit, elmerül szellemi világában, míg a hosszú szemlélődés és beleérzés során maga a téma kezdi feltárni előtte saját festői lehetőségeit.
E keresésnek ugyanakkor már van festői előtörténete: az Ószövetség I. ciklus „Az ötödik nap” című alkotásában felbukkan ez a függőleges, aláomló színritmus, amely az „Amikor” képmezőjében új szellemi tartalommal telítődik. Ott a világos azúrok, türkizek, opálos derengések és izzó földszínek a teremtés ötödik napjának pezsdülő életét, a vizek és az égbolt benépesülésének ősi lendületét hordozzák, itt ugyanez a festői nyelv már az áldás misztériuma felé fordul. Mintha a művész saját képi emlékezetéből emelné át a függőleges színáramok régi motívumát, hogy új jelentést adjon neki: ami egykor a teremtés elevenségét vezette végig a vásznon, az most a magasból alászálló áldás útjává válik.
Így az „Amikor” tanulmányjellege egy alkotói folytonosságot is láthatóvá tesz: a korábbi formák visszatérnek,átalakulnak, új színekkel és új jelentésekkel telítődnek, miközben a festő saját nyelvének már megszületett elemeiből közelít az ároni áldás még formálódó képi világához. A két mű között így különös belső híd feszül: ott az Örökkévaló életet hív elő, itt áldását bocsátja az életre, s a visszatérő forma e két isteni mozdulat között válik a festő saját, folytonosan alakuló képi nyelvének részévé.
Balról a skarlát és a cinóber tüze lobban fel, fölötte óarany, fekete és mélybarna rétegek sűrűsödnek ásványos ragyogássá,belőlük lassan elődereng a zöld első lehelete, majd a kép közepe smaragdba, malachitba és türkizbe fordul, hogy végül az azúr, a kobalt és az ibolyaszín hatalmas, hűvös folyamában találjon nyugalomra. Ebben a színáradásban szólal meg Mózes negyedik könyvének ősi papi áldása, az a háromszoros, ünnepélyes mondat, amelyet az Örökkévaló Mózes által Áron és fiai ajkára bízott, hogy nevét Izráel fölé helyezzék: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (4Mózes 6,24–26)
A hosszú festéksávok az ég és a föld közötti láthatatlan tengelyekként futnak végig a képen, egyszerre hordozva az aláereszkedés és a fölemelkedés lendületét: a magasból érkező fény lefelé árad, a földi színek pedig feléje nyújtóznak, s találkozásukból egyetlen ragyogó, eleven szövet születik. Ebben a találkozásban rejlik a cím gyönyörű titka is. Amikor:egy szó, amely már önmagában kaput nyit az időben, és várja azt a pillanatot, amely betölti. Amikor az Úr megáld.Amikor megőriz. Amikor felragyogtatja arcát. Amikor feléd fordul. Amikor békességet ad. A cím függőben hagyott ideje így a vásznon teljesedik mondattá.
A bal oldali tartományban még az áldás elementáris ereje izzik. A skarlát, a cinóber, a narancs, az óarany és a koromfekete vastag, egymásra rakódó rétegei között a festék szinte megnyílik, kérgesedik, felszakad, újra összeforr, s ebből a gazdag,vulkanikus anyagból egy különös, világos, arannyal övezett függőleges forma emelkedik elő. Láng és fényoszlop,felhasadó kőzet és szakrális jelenés képzetei fonódnak össze benne, körülötte a fekete mélységek még vakítóbbá teszik az aranyat, alatta pedig a vörös izzása gyűjti magába a kompozíció legforróbb energiáit. A pusztai vándorlás tűzoszlopának ősi emlékezete dereng fel ebben a színvilágban, annak a jelenlétnek a képi visszhangja, amely éjszakáról éjszakára világosságot adott Izráelnek, s a Sínai kőrengetegét is az Örökkévaló közelségének helyévé avatta.
A tűzből lassan életigenlő zöld születik. Szinte észrevétlenül, valamely belső törvény szerint hajlik át az arany smaragdba,a sötét olajzöld malachitba, az pedig türkizbe, a vászon középső sávja egyszerre növekedni kezd. Karcsú függőleges vonulatai hajtásokként kapaszkodnak fölfelé, közöttük vékony arany- és vörösfoszlányok parázslanak tovább, mintha a korábbi tűz ereje most már az élet belsejében folytatná útját. Itt az áldás termékenységgé, növekedéssé, a rejtett lehetőség kibomlásává válik, s a zöld ragyogás mélyén szinte önkéntelenül felidéződik Áron kivirágzott vesszejének csodája: „És ímé kihajtott vala Áronnak vesszeje, a Lévi házáé, és hajtást hajtott, és virágot növelt, és mandolát érlelt.” (4Mózes 17,8)
A smaragd magasba törő elevensége türkizen át lassan kékségbe simul. Az azúr, a kobalt és az ultramarin hosszú, egymás mellett futó rétegei egyre mélyebb teret nyitnak, közöttük ibolya és sötétlila árnyékok húzódnak, lent pedig világosabb türkizek villannak fel, akár a hajnal-fény érte víztükrök csillogása. A kép itt már szinte folyammá változik. A bal oldal lobogó, aranyló sűrűsége hosszú átváltozáson keresztül elérkezik ebbe a tágas kékségbe, ahol az áldás utolsó szava, a sálóm válik színné: a teljesség, a helyére került élet, az Örökkévaló felénk fordított arcából fakadó békesség.
A vásznon egyetlen megszakítatlan átváltozás hömpölyög végig, az „Amikor” pedig éppen ebben a formálódásban nyeri el legmélyebb értelmét: egyetlen szóba zárt, nyitva hagyott idő, amelyben a festői gondolat még keresi saját beteljesülését, a vászon őrzi az alkotásnak azt a ritka, sürgető pillanatát, amikor a művész már megérintette a megszülető kép lényegét. A tűzoszlop fénye, Áron kivirágzó vesszeje és a sálóm kéksége itt még egy születő festői nyelvben keresik egymást, s ebből az alkotói elmélyülésből lassan kirajzolódik az a kegyelmi állapotban megszülető képvilág, amely majd az Áron áldásában teljesedik ki.
Áron áldása
- 120 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A képmezőnaz áldás három mondata három egymásba áramló lelki állomásként jelenik meg:
oltalom, kegyelem és békesség.
A festmény az Ószövetség egyik legfenségesebb kinyilatkoztatását, az ároni áldást jeleníti meg monumentális színkompozícióban. A függőlegesen aláomló festékrétegek egy mennyei fényben ragyogó szentély függönyeit idézik, miközben az arany, a vörös, a smaragdzöld és a mélykék egymásba áramlása az isteni jelenlét három ajándékát bontja ki: az oltalmat, a kegyelmet és a békességet.
„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (4Mózes 6,24–26)
A vörös, fekete és arany együttese az első áldásmondat oltalmazó erejét hordozza. A vörös az eleven szeretet, a fekete a misztérium mélysége, az arany pedig az isteni dicsőség ragyogása. E színek királyi palástként borulnak az emberre. A középen kibontakozó smaragdzöld a kegyelem és az újjászületés jelképe; felfelé törő formái Áron kivirágzott vesszejét és a megújuló élet ígéretét idézik. A jobb oldali mélykék és ibolya tartomány a harmadik áldásmondat békességéhez vezet. A türkiz felvillanások az élet nedvét és az Édenkert eleven teremtő erejét hordozzák.
A három színvilág egyetlen megszakítatlan folyamattá kapcsolódik össze: az oltalmazó szeretetből kegyelem, a kegyelemből békesség születik. A festmény így az ároni áldás színekből szőtt liturgiájává válik, amelyben az isteni szeretet megőriz, újjáteremt és visszavezet a teremtés teljességéhez.
Négy (tetraptichon)
- 4 x 50 x 50 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

„Egy folyó fakad az Édenből, hogy öntözze a kertet, és onnan négy ágra szakad…” (1Mózes 2,10)
A NÉGY című quadricon négy önálló, egymással mégis szorosan összefüggő festményből áll. A kompozíció nem tetszőleges: a négy kép együttesen alkot egységet, amely a bibliai teremtéstörténet egy meghatározó pillanatát idézi meg – azt az időt, amikor az Édenkertből fakadó folyó négy ágra szakad, hogy négy égtájon táplálja a földet.
A négyes szám a Bibliában a teljesség, a világ rendjének és az isteni gondviselés kiterjedésének szimbóluma. Négy égtáj, négy folyóág, négy földi táj, négy irányban áradó élet. A festmények ezt a kozmikus rendet jelenítik meg, miközben a teremtés örök érvényű üzenetét hordozzák: az élet forrása az isteni akaratból ered, és minden irányban áldást, termékenységet és megújulást hoz.
Mind a négy kép saját világot tár fel, mégis egyetlen történet része. A levél-, mocsár-, sás-, nád- és lombzöldek gazdag rétegei a virágzó, élettel teli folyóvölgyeket idézik. A mély kékek és türkizek a vizek titokzatos erejét hordozzák, míg a különböző zöld árnyalatok a burjánzó növényvilágot, a teremtett élet sokféleségét sejtetik. Az aranyló felületek és finom, fénylő vonalak az isteni akarat jelenlétét fejezik ki, amely nemcsak életre hívja, hanem megtartja és védelmezi is a világot és a benne élőket.
Az izzó vörös festékfolyam mind a négy festményen más-más irányból érkezik – dél, kelet, nyugat és észak felől. A vörös a teremtő erő, az élet energiája, a folyamatos megújulás szimbóluma. A négy vörös áramlás a kép centrumában egyesül majd, és ott egy földi oltár képét formálja meg. Ez az oltár az élet forrásának, az áldozatnak és a hálaadásnak a jelképe: emlékeztet arra, hogy minden élet az isteni adományból fakad, és ehhez a forráshoz tér vissza.
A NÉGY a teremtés rendjének és az isteni áldás egyetemes kiterjedésének képi megfogalmazása. A négy folyóág, a négy égtáj és a középpontba irányuló, későbbi oltár a világ egységét, az élet folytonosságát és a teremtő akarat mindent átölelő jelenlétét hirdeti.
A jövő ígérete
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A ragyogó türkiz végtelenjében, az izzó vörösek és a foszló aranylemezek között egy távoli, fénylő város bontakozik ki a horizonton. Tornyai és kapuszerű építményei az eljövendő Jeruzsálem látomását idézik, fölötte aranyfény ereszkedik alá, alatta pedig a kékség mély, vízszerű térbe tágul. Ég és víz határán a város már egy új világ ígéretét hordozza.
A festmény Ézsaiás próféciájának ragyogó jövőképét idézi:
„Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. […] És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.” (Ézsaiás 60,1–3)
A hatalmas türkiz égmező a várakozás és a beteljesülés tágasságát nyitja meg. A magasban lebegő vörös korong izzó jelként vonzza a tekintetet, fölötte a töredezett aranymező keskeny nyúlványa a város felé ereszkedik. Az arany az isteni dicsőség fényét hordozza, amely a magasból a földi világ felé fordul.
A horizonton sorakozó vörös, okker és arany építmények egyetlen eleven várossá kapcsolódnak össze. Tornyaik és falaik az újjáépülő Jeruzsálem képét rajzolják ki, amelynek kapui a népek előtt is megnyílnak: „És megépítik az idegenek kőfalaidat […] és nyitva lesznek kapuid szüntelen.” (Ézsaiás 60,10–11)
A város alatt a türkiz fokozatosan kobaltkékbe és ultramarinba mélyül. A lefelé futó vörös és arany tükröződések összekötik a horizontot a mélységgel, mintha a város ragyogása az egész teremtett világot átjárná. A kép szélein felizzó vörös és arany partvidékek a múlt és a jövő találkozását jelzik.
Ézsaiás látomása végül az új teremtés ígéretévé tágul: „Mert ímé, új egeket és új földet teremtek […] Jeruzsálemet vigassággá teremtem, és az ő népét örömmé.” (Ézsaiás 65,17–18)
A festményen ég és víz, város és fény egyetlen ragyogó horizontban egyesül. A távoli Jeruzsálem már annak az eljövendő világnak az első derengését hordozza, amelyben az Örökkévaló ígérete új renddé, életté és beteljesüléssé válik.
Az égi akarat
- 140 x 140 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

„Kívánatosabbak az aranynál, a sok színaranynál is…”
(Zsoltárok 19,11)
Mintha az Örökkévaló dicsőségének aranyló palástja hajolna a föld fölé, úgy tárul fel e monumentális festményen az Ószövetség mély misztériuma: az égi akarat örök ragyogása, amely a teremtéstől a szövetség történetén át a próféták látomásaiig áthatja a világot és az emberi lelket. A vastagon felrakott, érdes, helyenként kőszerű rétegekben évszázadok imádságai sűrűsödnek össze, a fénylő aranymezők Salamon templomát idézik, ahol a földi anyag a mennyei jelenlét hordozójává avatódott.
A kompozíció középpontjában felizzó fehér-arany alakzat mennyei jelként emelkedik ki a fényből: egyszerre idézi a kőtáblákat, a felhőoszlopot, az angyali szárnyat és az égbe vezető létrát. Benne az isteni akarat írott formát ölt, miként a Tóra és a Tízparancsolat szavaiban, amelyek a szövetség népe számára az élet rendjét őrzik. A törvény aranyfényű ösvényként nyit utat Isten és ember, lélek és lelkiismeret között, miközben a felső, mélykék boltozat a kinyilatkoztatás, az álom és a prófétai látomások szent terét őrzi.
Az aranymezők között felizzó bíbor és karmazsin formák drágakőként lüktetnek: a főpap hósenének rubinjait, a szövetség pecsétjét és Ézsaiás látomásának parazsát idézik, amely az emberi szót isteni küldetéssé avatja. A bal oldalon kibomló szárnyszerű aranytömeg és a középső világos forma együtt a frigyládát őrző kerubok emlékét idézi, a köztük feltáruló fény pedig a láthatatlan jelenlét hajlékává válik.
Az arany hol folyóként ereszkedik alá, hol lángként tör a magasba: az égi akarat alászáll az ember világába, az emberi lélek pedig imádságával fölfelé emelkedik. A ragyogás és a sebzett, sötétebb rétegek feszültségében az emberi szabadság drámája is megszólal. Az aranyborjú hamis csillogása intő ellenpontként figyelmeztet: az ember saját vágyából formált bálványa önkényének szolgálatába hajlítja a fényt, míg a szentély aranya az Örökkévaló dicsőségére nyitja meg a földi anyagot.
Így válik az arany megtisztító tükörré, amely a birtoklás csillogása és a megszentelődés ragyogása között választásra hív. A festmény látomássá nemesült világában az égi akarat törvénnyé a Tórában, szövetséggé a frigyládában, fénnyé a Menóra lángjaiban, prófétai szóvá az elhívottak ajkán, történelmi cselekvéssé és mennyei üzenetté formálódik: rendet, irányt és reményt ajándékozva az embernek az időn átívelő örökkévalóságban.
Coincidentia (Mózes és Jézus, a 'fáraó' és Heródes)
- 55 x 46 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

A Coincidentia című festmény két, évszázadok által elválasztott bibliai történet titokzatos megfelelését tárja elénk: Mózes és Jézus születésének párhuzamát. Mindkét gyermek világra jötte fenyegetést jelent az uralkodói hatalom számára, s mindkét történetben a halálos rendelkezés ellenére nyílik út a megmenekülés felé. A fáraó és Heródes félelme ugyanabból a felismerésből fakad: a megszületett élet olyan jövőt hordoz, amely fölött a földi hatalom nem rendelkezhet.
A kompozíció hosszú, függőleges színsávjai az idő egymásra rétegződő tartományait idézik. Az arany, a földbarna, a fekete, az elefántcsontfehér, a napsárga és a kobalt egymás mellett emelkedő oszlopai történelmi korszakokat kapcsolnak össze. A kék keskeny folyama a Nílus emlékezetét idézi, amely egykor megőrizte Mózes életét, s később a szabadság felé vezető út történetének is részévé vált. A világos festéksávok keskeny átjárókat nyitnak a sötét és aranyló rétegek között, a megmenekülés lehetőségének festői jelzéseiként.
A kép középpontjában felizzó vörös négyzet, az Egy szimbóluma, a kompozíció szellemi tengelyévé válik. A skarlát az élet eleven erejét és a történelmi sorsfordulat súlyát hordozza, miközben a vörös forma mélyén feltáruló sötét nyomok a fenyegetettség emlékezetét őrzik. Körülötte az arany hol vékony festékfolyamként, hol vastag, reliefszerű rétegekben emelkedik ki a vászonból, az időtlen rend és az isteni jelenlét ragyogását idézve.
A fáraó és Heródes alakját évszázadok választják el egymástól, mégis ugyanaz a félelem fordítja őket a legvédtelenebb élet ellen. Parancsaik a jövő megállítását célozzák, ám éppen a pusztulásra ítélt gyermekek válnak egy náluk hatalmasabb történet hordozóivá. A festmény függőleges rendjében a történelmi távolságok lassan összezárulnak: Mózes és Jézus sorsa egymásra vetül, a vörös négyzet pedig az időn átívelő megfelelés pecsétjeként ragyog.
A Coincidentia az ismétlődő történelmi mintázatok mögött az örökkévalóság rendjét tárja fel. Birodalmak emelkednek és hanyatlanak, uralkodók próbálják saját akaratukhoz hajlítani a jövőt, ám a megszületett élet ígérete túlmutat hatalmukon. A két történet találkozásában ugyanaz a láthatatlan oltalom őrzi tovább az életet.
Mirjám
- 150 x 100 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

„Mirjám prófétanő dobot vett kezébe, az asszonyok pedig követték tánccal és dobokkal, miközben ő így énekelt az Úrnak: Énekeljetek az Úrnak, mert igen fenséges.” (2Mózes 15,20–21)
A festmény Mirjám életútját a megpróbáltatásból kibontakozó szabadulás és hálaadás látomásává formálja. A karmazsin és a barnák földközeli mélységéből mélykék forma emelkedik a fehér fényrétegek közé, fölötte aranysugarak rendezik mennyei rendbe a kompozíciót. A sötét, vörösbe hajló alsó tartomány Egyiptom rabságának súlyát idézi, ahol a fáraó halálos rendelete a héber fiúgyermekek életét fenyegette: „Minden fiút, aki születik, vessetek a folyóvízbe” (2Mózes 1,22).
A kékség elsőként a Nílust idézi fel, amelynek nádasa között Mózes kosara ringott. A parton álló kislány, Mirjám éberen őrizte testvérét; figyelme már ekkor Izráel jövőjét szolgálta. A folyó képe később a kettéváló Vörös-tenger hatalmas kapujává szélesedik: ugyanaz a víz, amely egykor egyetlen gyermek életét hordozta, most egy egész nép szabadságának útját nyitja meg.
A középső kék forma a vörös és fekete földi rétegek fölé emelkedve a szabadulás erejét sűríti magába. A türkiz festékcsorgások az élet nedvét, az Édenkert teremtő erejét idézik, miközben a fehér fátylak a kegyelem földre ereszkedő fényét hordozzák. A kompozíció fölfelé áramló ritmusa Mirjám személyes történetét az egész nép megmenekülésének emlékezetévé tágítja.
A felső tér aranysugarai az isteni dicsőség ragyogását jelenítik meg. Közöttük egy sötét négyszög metszi át a fény útját: Mirjám emberi esendőségének jele, amely a Mózes elleni fellépését és az azt követő, hét napig tartó kirekesztettséget idézi fel (4Mózes 12). Az arany azonban körülöleli a sötét formát, és tovább vezeti a tekintetet: a büntetés emléke a megbocsátás és a helyreállítás távlatába kerül.
A magasban kibomló arany fényben megszólal Mirjám dobjának ritmusa, és vele együtt Izráel asszonyainak hálaéneke. A festmény így egyetlen fölfelé ívelő ívben kapcsolja össze a Nílus partján virrasztó gyermeket, a tengeren átvezető csodát és a szabadulást ünneplő prófétanőt. Mirjám története az emberi törékenység és az isteni hűség találkozása: a mélységből fölemelkedő hálaének, amelynek visszhangja nemzedékeken át őrzi a szabadító Isten jelenlétét.
A fény birodalma
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- MAGÁNTULAJDONBAN

A gazdagon rétegzett, belső ragyogással átszőtt kompozíción egy negyedkörben feltáruló napív jelenik meg, amely csendes, elementáris erejével magához rendezi és finoman átjárja a műalkotás egészét. A Genezis teremtő pillanatát idézi fel: amikor a még formátlan mélységekben megszületik a rend, és a csendben felhangzó isteni szó fényt gyújt a létezésben. „És mondá Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” (1Móz 1,3) A műalkotás felső terében kibomló, sugárirányban szétáradó fénymező az első isteni ige rezgését hordozza. Finoman ívelt, egymásba simuló vonalai a teremtés mozdulatát követik, s a kimondott akarat körkörös, kitáguló rendjét szimbolizálják, amely nemcsak szétárad, hanem vissza is emlékszik önmagára. A fény több rétegben, egymást átható sugárvonalakban bontakozik ki a nap-magból, köztük finoman lefelé húzódó, alászálló irányokkal, leereszkedik az anyagba, hogy ott belülről formálja át a sötétséget. A gyöngyházban oldódó fehérek és áttetsző felületek nem vakítanak, inkább hívnak, magukba vonnak, egy lassan kitáguló kezdet csendes bizonyosságát hordozva. Jobbra az arany sűrű, eleven anyagként terül el, nem puszta ragyogásként, hanem megtartó jelenlétként, ahol a fény már megérkezett, megpihent, és belülről izzó teljességgé sűrűsödött.Textúrája gazdag és érdes, a fény már anyaggá vált, a láthatatlan már dolgozik benne, és minden apró rezdülés egy újabb születés lenyomata.
A horizont mentén húzódó mély, lüktető kék sáv a kezdet előtti állapot emlékét őrzi: a felszínén megcsillanó világosabb tónusok már a fény érintését hordozzák, a teremtés első pillanatai finoman átszűrődnek rajta. Ebben a sűrű, mozgásban lévő kékben ott lüktet a formátlan lehetőség, a vizek fölött lebegő ős-csend. Az alsó térben feloldódó vilagos kékek és földszínek egymásba hajló jelenléte a megszülető világ anyagiságát idézi: ahol a víz, a föld és a fény egymásba fonódva kezdi kirajzolni a teremtett rend első jeleit. A kompozícióban megjelenő, intenzív vörös folt koncentrált, mégis szétterülő ereje az élet megjelenésének titokzatos előérzete, mint egy lüktető, belső mag, amely a későbbi teremtettség dinamizmusát hordozza magában. A halvány rózsaszínes sáv lágy átmenetként jelenik meg, mintha a nyers anyagban már felderengene az élet első, még törékeny érzete — egy meleg, benső rezdülés, amely a későbbi teremtettség finom érzelmi tónusait hordozza magában. Ezt a születő anyagot egy aranyló sáv kíséri végig, a fény emléke húzódik benne, mintha az isteni jelenlét már a legalsó rétegekben is ott lenne, csendesen áthatva mindent. Ez az arany nem a beteljesedés fénye, hanem annak bizonyosága, hogy a fény ígérete már a kezdetekben beleíródott az anyagba.
Az alsó térben felkavarodó, háborgó mélység sötéten lüktető rétegei az ősi világ nyugtalanságát őrzik, az anyag még emlékszik a káoszra, s készül a megszülető rend befogadására. A festőművész a vásznon bravúrosan vezet minket végig az isteni igétől a fény birodalmának megszületéséig: ahogy a sugárzó kezdet szétárad, mely az aranyban megszilárdul, a kék mélységben a múlt visszhangzik, és az életre kelt anyagban formát ölt. A fény, amely egyszer kimondatott, velünk marad és a létezés minden rétegében tovább ragyog, mint az isteni szó örökké ható, élő ereje.
Árgámán
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany- vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

Náray Tamás műalkotása az ószövetségi szentség világába, a pusztai szentély bíborral és arannyal ékesített birodalmába vezeti a szemlélőt. Az árgámán a bíbor ősi megnevezése, amely a földi pompán túl az Örökkévaló szolgálatába állított szépség méltóságát hordozza. Az ókor legértékesebb bíborfestékeit tengeri bíborcsigákból nyerték; a tenger mélyének rejtett kincse így királyi palástok és szentélyi kárpitok ékességévé nemesedett.
A Sínai-hegyen az Úr részletes útmutatást adott Mózesnek a szent hajlék elkészítésére. Az arany, az ezüst és a réz mellett kék, bíbor és karmazsinszínű fonalak szolgálták a szentély méltóságát: „És csináljanak nékem szent hajlékot, hogy ő közöttük lakjam.” (2Mózes 25,8)
A festmény bal oldalán ragyogó ciklámen és mélybíbor színmezők nehéz bársonyfüggönyöket és fényben úszó selyemkárpitokat idéznek. Velük szemben a skarlát és a lángoló vörös izzó tartományai a Sínai-hegy félelmetes istenjelenését elevenítik meg, ahol a tűzben alászálló Úr füstbe burkolta a magaslatot: „Az egész Sinai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben.” (2Mózes 19,18)
A kompozíció középpontjában sötétkék, csaknem fekete alakzat tör a magasba, két oldalán bíbor és skarlát mezők között titokzatos átjáró nyílik. A halvány rózsaszín, szárnyat idéző forma a szakrális tér sejtelmes megnyílását érzékelteti.
A felső tartomány aranykorongja szabályos geometriai formájával uralja a festmény örvénylő színvilágát. Az örökkévalóság, a teljesség és a változatlan isteni rend jelképeként ragyog a bíbor és vörös szenvedélyes áradása fölött. A szentély aranytárgyainak bibliai emlékezetét és a sekiná, az isteni jelenlét hagyományát idézi.
Az alsó harmad sötét, sziklás vonulatai a Sínai-hegy komor tömegét formálják. A mélykék, fekete és földszínű rétegek közül felvillanó aranyos részletek a megszentelt föld és a mennyei fény képzetét keltik. A festmény a pusztaság szívében felépülő szent hajlékot idézi meg, ahol az ég és a föld találkozása az isteni jelenlét időtlen tanúságává válik.
Áron ruhája
- 100 x 150 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

„És csinálj szent ruhákat Áronnak, a te atyádfiának, dicsőségre és ékességre.” (2Mózes 28,2)
Náray Tamás festménye az ószövetségi főpapi öltözet szakrális szépségét idézi meg. A rétegzett aranyfelületek, a mélykék átlók, valamint a bíbor, karmazsin és magenta ragyogó mezői egy láthatatlan szövőszék mozgását elevenítik meg, amelyben a különböző anyagok és színek egyetlen ünnepi szövetté rendeződnek.
A bal oldalon magasodó hét aranyoszlop a szent rend őrzőiként emelkedik ki a kompozícióból. A törzsek örökségének bibliai emlékezetét idézik: Benjámin, Simeon, Zebulon, Isszáchár, Áser, Naftali és Gád nevét, akiknek sorsa Izráel földjének történetéhez kapcsolódott. A kép alsó peremén kibontakozó, sötétkék és arany fényekkel átszőtt Sion-hegy a szent város és az isteni jelenlét emlékezetét kapcsolja a főpapi szolgálat világához.
A mélykék és bíbor formák között az efód, Áron díszes vállruhája és a szíve fölött viselt hósen, az ítélet mellvértje bontakozik ki. A hósen tizenkét drágaköve Izráel tizenkét törzsének nevét őrizte. A főpap vállán és szívén egyaránt népét hordozta az Örökkévaló előtt: a vállkövek a felelősséget, a drágakövek a közbenjáró szeretetet jelképezték.
A kompozíció aranyragyogása a hétágú menóra, a szentély arany lámpatartójának fényét is felidézi. Ágai egyetlen aranytestből sarjadtak, hét lámpája pedig a szent tér megvilágítására szolgált. A festmény egymásba fonódó arany- és kék vonalai a különálló formákat egyetlen eleven rendbe kapcsolják, miként a főpapi öltözet minden részlete is a megszentelt szolgálat egységét fejezte ki.
Áron homlokdíszén tiszta aranylemez ragyogott a felirattal: „Szentség az Úrnak.” (2Mózes 28,36) Ez a kijelentés az egész kompozíció értelmét összefoglalja: az emberi odaadásban az Örökkévaló dicsősége válik láthatóvá, a megszentelt szolgálat szépsége pedig fényként ragyogja be a teremtett világot.
Színeváltozás a Tábor-hegyen
- 70 x 51 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

A zafírkék mennybolt
- 91 x 91 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT
A Zafírkék mennybolt című műalkotás az ószövetségi istenjelenések világába emeli a szemlélőt. A patinás aranylemezek ünnepi tündökléséből, a gyöngyházfényű fehérségekbe olvadó türkiz és zafírkék színfolyamokból, a karmazsin izzó mélységeiből és a szárnyaló alakzatok kecses mozdulataiból egy különös, égi táj bontakozik ki, ahol a természet hatalmas erői az isteni jelenlét méltóságával találkoznak.
A kompozíció a Sínai-hegy fölött feltáruló égbolt csodálatos pillanatát idézi, amikor a földi világot mennyei fény járja át, s a teremtés valamennyi szépsége az Örökkévaló dicsőségét hirdeti. A zafír az Ószövetség egyik legbecsesebb drágaköve, mely különös jelentőséget nyer Mózes könyvében, amikor Mózes, Áron, Nádáb, Abihu és Izráel hetven véne felmennek a Sínai-hegyre, ahol rendkívüli istenjelenés részeseivé válnak. „És láták az Izrael Istenét, és annak lábai alatt valami zafírfényű tárgy vala, és olyan tiszta, mint maga az ég.” (2Mózes 24,10)
A vászon bal felső tartományát gazdagon rétegzett, szinte domborműszerű aranyfelület uralja. Balra haladván jégkék, türkiz, akvamarin és a ragyogó azúr széles, egymásba áramló színmezői tárulnak fel. E zafírkék áradás az ősi bibliai vizek emlékezetét idézi meg, a felragyogó türkiz és ezüstös fényekben az újjászülető világ derűje sejlik fel. A kékség lágyan kibontakozó színrétegeiben különös, szárnyszerű alakzatok is felismerhetők. A világos türkizfelületek között vöröses és aranyos ecsetnyomokból madarakra emlékeztető formák bontakoznak ki, amelyeknek lendületes mozdulatai az ég és a föld közötti szabad szárnyalás képzetét keltik, s egyúttal Noé galambjának bibliai emlékezetét is felébresztik.
A palaszürke kontúrokkal szegélyezett, türkizzel és ezüstfehérrel átszőtt festékrétegek egy monumentális, egymásba nyíló kapuzat vagy mennyei építmény körvonalait rajzolják ki.
A halvány rózsaszín és gyöngyházfényű háttér előtt magasodó, mélybíborba sűrűsödő alakzat egy mennyei trón fenségét idézi, amelynek ragyogó belső tere fokozatosan áldozati oltárrá lényegül.
Ezékiel könyvének első fejezetében a mennyei boltozat fölött zafírkőhöz hasonló királyi szék jelenik meg, amelyet tűz és fényesség övez. Ézsaiás látomásában az Úr magasan emelt trónon ül, körülötte szeráfok hirdetik szentségét.
A Zafírkék mennybolt című kép az égi palást oltalmazó bölcsességét hozza közel szívünkhöz, s az örök bizonyságot: a mennyek országának ragyogása a földi világot is átöleli, hogy a teremtés valamennyi élő szépsége az Örökkévaló dicsőségének időtlen tanújává váljék
Jákob létrája
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

A szikrázó fényű műalkotás az ószövetségi álomlátások titokzatos birodalmába vezeti a szemlélőt. A vásznat elárasztó, ezernyi árnyalatban tündöklő aranymező egy magányos vándor éjszakai álmát eleveníti meg: azt a kivételes pillanatot, amikor Jákob előtt feltárult az ég kapuja, s az Örökkévaló megmutatta a földet és a mennyet összekötő csodálatos utat.
Az éjszaka csendjében rendkívüli jelenés tárult fel álmában Jákob előtt: egy földről az égig emelkedő létrán angyalok jártak föl és alá, fölöttük pedig az Úr állt, aki megerősítette az Ábrahámnak és Izsáknak adott szövetséget. „És álmot láta: Ímé egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon.” (1Mózes 28,12)
A mézszínűaranylemezek rétegeit karcolások, apró repedések és szabálytalan mélyedések járják át. A patinás felület helyenként ősi szentélyfalra, másutt arannyal ékesített kéziratra emlékeztet, amelynek megkopott lapjain a bibliai emlékezet titokzatos jelei őrződtek meg.
A bal oldalról előtörő mélykék alakzat különös elevenséggel hatol az arany tündöklő világába. A sűrű, szinte feketébe hajló indigó- és ultramarinrétegeket ragyogó kobaltkék ecsetvonások, sziklás barázdák és áttetsző azúrfények tagolják. A bársonyosan eldolgozott festékrétegekben a karmazsin halvány levendulaszínnel, szürkéskékkel és gyöngyházfényű rózsaszínnel olvad össze, majd észrevétlenül belesimul az arany csipkézett szegélyébe.
A festmény legkülönlegesebb titka azonban csak fokozatosan tárul fel. A középső tartományban, az aranyrétegek finom tagoltságából egy szinte észrevétlen, négyzetes mezőkre oszló létra körvonalai kezdenek kibontakozni. A töredezett aranyfelületek között halványan kirajzolódó, két hosszanti irányt követő apró rácsszerű részletek egy titokzatos lajtorja képzetét ébresztik. E rejtőzködő létra a mű gondolati középpontjaként értelmezhető.
Jákob szent pillanata a kompozíció legmélyebb belső történéseként elevenedik meg, felébredése után megrendülten ismerte fel az addig ismeretlen hely rendkívüli jelentőségét: "Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam.” (1Mózes 28,16)
A fény története
- 146 x 96 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- MAGÁNTULAJDONBAN

A ragyogó fényrétegekből szövődő absztrakció a teremtés legelső, kristálytiszta pillanatának emlékezetét őrzi, miként az Írás elbeszéli a kezdetek kezdetét: „És mondá Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” (1Móz 1,3)
A kép teljes terében egyetlen szelíd, mindent átölelő mozdulat áramlik: a fény alászállása és felemelkedése, ahol a finoman egymásba omló ragyogás egy szakrális látomásként tárul fel. A kompozíció közepén végighúzódó aranyló tengely olyan, mint egy mennyei hasadás, amelyen keresztül az örökkévalóság fénye megérkezik a teremtett világba. Gazdagon rétegzett, aranyporral hintett szemcsés felülete elevenen szikrázik, az anyag még őrzi az isteni érintés melegét. A belsejében húzódó mélyebb, földszínű sáv különös bensőséggel tartja össze ezt a ragyogást, mint egy ősi sebhelyből megszülető kegyelem. Ebben a függőleges aranyfényben Jákob lajtorjájának halk visszfénye dereng fel, ahol az ég és a föld összekapcsolódik, s az angyalok láthatatlan jelenléte átjárja a teret. A jobb felső térben kibomló arany napív mértani tisztasága ünnepélyes renddel hajlik a kompozíció felé, sugárvonalai finoman szétáradó, páraködbe burkolt fényfonalakként simítják végig a felületet. A fény átitat, megszelídít, belülről ragyogtat fel rejtett mélységeket. A halvány arany és gyöngyházfehér átmenetek transzcendentális fátyolként lebegnek a kép felszínén, szakrális pillanat tanúi vagyunk: a menny megnyílik az emberi tekintet előtt. A bal felső tér mély ultramarinba, ezüstös fehérekbe és ködös ibolyákba oldódó világa az ősvizek titokzatos csendjét idézi, a lágy elmosódások ködös, vízszerű mozgást mutatnak. A kék tónusokban a lélek belső útja dereng fel: az elmélyülés, az áhítat és az isteni közelség halk tapasztalata. Lefelé haladva rózsaszín, napsárga és aranyba hajló fénymezők különös gyengédséggel telítik a képet. Ezek a puha, selymes átmenetek olyanok, mint a hajnal első fényei, amikor az éjszaka súlya lassan feloldódik a megszülető világosságban. A rózsaszín selyemfátyolként lebbenő árnyalatok a megtisztulás belső szépségét hordozzák, jelenléte az irgalom és a szeretet színeivé válik. Az aranyhasadás mellett balra felmélyülő bíbor árnyalat az őskezdet mozdulatlan mélyét idézi, amelybe a halványkék és türkiz ragyogás úgy simul bele, mint amikor az isteni szél végigsuhan a vizek felett, és a formátlan végtelenben megszületik az első hajnal. Az alsó jobb sarok mélybordó tónusai gazdag, bársonyos rétegekben sűrűsödnek össze, lefelé omló festékcsorgásai olyanok, mint az idő könnycseppjei. Bíbor tónusainak királyi méltósága és fájdalmas szépsége együtt rezdül a kompozíció egészével. A vászon pórusaiban még lüktet a földi lét súlya, az aranyfény gyengéden fölé hajol, s beolvadnak az aranyfényű megváltásba, hogy a teremtő akarat megszentelje azt. A kép teljes tere egyetlen áttetsző, emelkedő mozdulattá válik:a káoszból rend születik, a homályból világosság emelkedik fel, és a lélek lassan felismeri saját isteni eredetét. A színek egymásba olvadó zenéje, az arany felületek nemes derengése és a fény szent jelenléte együtt őrzik a teremtés örök emlékezetét, azt az első hajnalt, amikor a világ megtanult ragyogni. „Mert nálad van az élet forrása; a te világosságod által látunk világosságot.” (Zsolt 36,10)
A megtartó kegyelem
- 150 x 110 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ

„De Noé kegyelmet talált az Úr előtt.” (1Mózes 6,8)
Náray Tamás festménye a bibliai gondviselés titkát, a megtartó kegyelem erejét jeleníti meg. A rétegzett színmezők, a plasztikusan kiemelkedő aranyfelületek és az egymás fölött kibontakozó terek a teremtett világ összetartozását idézik. „És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől.” (1Mózes 1,6) A különválasztott világokat láthatatlan rend kapcsolja össze.
A vászon bal felső részét uraló, halvány aranyban és pezsgőszínben ragyogó, csipkézett felület oltalmazó palástként borul a kompozícióra. Érdes, domború rétegei az Örökkévaló védelmező közelségét idézik: „Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad.” (Zsoltárok 91,4) Alatta a fátyolos fehérség a pusztai vándorlás felhőoszlopát idézi, amely Izráel népét vezette útján.
A jobb felső sarok sugarasan tagolt, aranyló körformája ősi napjelképként ragyog. Hosszú aranyvonalai a kompozíció belseje felé vezetnek, míg a bal alsó sarok mélykék és olajzöld alakzata sötétebb földi párjaként felel rá. A két forma között feszülő átlós kapcsolat az égi fény és annak földi befogadása közötti rendet teremti meg. A szövetség ívét Noé történetének ígérete teszi teljessé: „Az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között.” (1Mózes 9,13)
A kompozíció ragyogó türkiz- és ciánkék sávja az Édenkert ősi ígéretét hordozza. Körülötte a petrolkék, ultramarin, palaszürke és fekete rétegek hullámzó mélységei az élet megújuló áramlását idézik. Ezékiel próféta látomásában a szentélyből fakadó folyó vize életet ad mindannak, amit elér: „Amerre elér a folyó, minden élőlény, amely mozog, élni fog.” (Ezékiel 47,9) A vörös és korall árnyalatok az életerő felizzását, a rézvörös és bronzos sávok a föld ősi matériáját jelenítik meg.
A vászon alsó peremén sötét, sziklás hegyvonulat húzódik. A szilárd csúcsok között és fölött megcsillanó aranytöredékek az égi manna ajándékát idézik, amely a pusztában vándorló népet táplálta. A föld, a víz és az ég így egyetlen összefüggő renddé kapcsolódik.
A megtartó kegyelem a festmény világában a megmaradás és az újrakezdés bizonyossága: az oltalom, amely átvezet a mélységeken, és életet fakaszt ott is, ahol minden törékenynek látszik. Az Örökkévaló gondviselésében a teremtett világ újra és újra lehetőséget kap a kibontakozásra.
"Elvégeztetett a föld és az ég..."
- 160 x 120 cm
- Olaj-arany-vászon
- Keletkezés helyes és ideje: Sitges, 2026
- Az alkotás az 'Ószövetség III. - Az örökkévalóság titkai nyomában' ciklus része
- ELKELT

„És elvégeztetett a föld és az ég, és a seregeik.” (1Mózes 2,1)
Náray Tamás Elvégeztetett a föld és az ég… című festménye az idő végső rendjét mutatja meg, és egyben visszautal a kezdetre. A teremtett világ létrejötte ugyanoda ér be, ahonnan elindult: a fény és a sötétség, az ég és a föld, a látható és a láthatatlan azonosságának pontjára. A kép nem lezárás, hanem beteljesedés: a teremtés köre bezárul, miközben annak rendje örökkévaló marad.
A kompozíció középpontjában egy aranyló, kissé megviselt szélű oltármotívum jelenik meg, amely a teremtés beteljesedését és az isteni rend örökkévalóságát jelképezi. Az arany nem csupán a teremtő akarat és a világ megtartásának szimbóluma, hanem a belső átalakulásé is, amely minden változás forrása. Az aranyoltár a hely, ahol az idő és a tér találkozik, ahol a kezdet és a vég eggyé válik.
A vertikális és horizontális vörös-fehér sávok a négy égtájat, a világ rendjét és az isteni jelenlét mindent átható erejét idézik. A kompozíció keresztformája egyszerre utal a teremtés kozmikus rendjére, a világ egységére, valamint az áldozat, a hálaadás és a megújulás örök körforgására.
A mély zöldek, kékek és aranyrétegek a teremtett világ gazdagságát és sokféleségét hordozzák. A lefelé és felfelé futó aranyló vonalak az isteni akarat áramlását jelzik, amely összeköti az eget és a földet, a láthatót és a láthatatlant. Az alsó, sötét, hegyvonulatokat idéző régióban már jelen vannak a szent hegyek, a teremtés rendjének tanúi. A hegyek a földi lét szilárdságát és az időn túlmutató állandóságot képviselik. Míg mi elmúlunk, a teremtés örök: a hegyek állnak, a világ rendje fennmarad.
Az Elvégeztetett a föld és az ég… egyszerre lezárás és új kezdet. A teremtett világ visszatér eredetéhez, miközben az isteni rend örökkévaló jelenléte emlékeztet arra, hogy minden átalakulás belső, és az élet lényege a fény, a rend és az egység.