Náray Tamás festményciklusa - 2025
Az ciklus eddig elkészült alkotásai jelenleg lefoglalhatók - a lefoglalt festmények átvételére csak a Budapesten, októberben megrendezésre kerülő kiállítás után van lehetőség. A részletekről érdeklődjön munkatársainknál!
A képernyőn megjelenő színek eltérhetnek az alkotások, nyomatok valódi színárnyalataitól a kijelzők és videókártyák eltérő tulajdonságai/beállításai miatt!
A kompozíció mély, izzó vöröse mintha a tudatalatti parázsló tere lenne – az a hely, ahol az álmok, az emlékek és a jóslatok összefonódnak. A festmény felső részéből alácsorgó kék-arany forma egyszerre idéz totemet és szellemalakot: a farkast, aki Nagy Sándor álmában érkezik, hogy feltárja előtte a jövő titkát. Ez az alak nem földi lényként lebeg, hanem az idő és tér fölött, mintha magából az égi kárpitból szakadt volna ki.
Az arany sáv – töredezett, mégis folytonos – az időtengelyként feszül végig a kép horizontján. Ezen a „filmcsíkon” pereg le a hódítások sorozata, a birodalom tágulása, a kinyíló világ, mely a jövendölés szerint az ifjú királyé lesz. A vörös alaptónusban ott a vér ígérete és ára, a sietség láza: Alexander tudta, hogy ideje véges, s minden percet csatává kell változtatnia.
A festmény struktúrája olyan, mint maga a prófécia: tömör, kijelentő, és visszavonhatatlan. A felső régióból alácsorgó kék-arany totemalak pedig nem csupán egy látomás, hanem az a pillanat, amikor a sors kézzelfoghatóvá válik – és többé nincs visszaút.
Ez a két vászon, egymás mellé helyezve, nem csupán képi kompozíció, hanem vizuális tárgyalóterem, ahol a múlt tanúi és vádlottjai állnak a szemlélő előtt. A bal oldali panelen a történelem ütései kavarognak: örvénylő arany és rozsdabarna felületek, fehér metsző vonalak, mintha a sors pengéi hasítanák szét az idő szövetét. Itt visszhangzik Kr. e. 336 Aigaija, az amfiteátrum, ahol a nép összegyűlt, hogy lássa uralkodóját – és ahol a végzet közbeszólt. Philipposz, a makedón király, sánta léptekkel közeledett a színre, mikor Pauszaniasz, saját testőre, futni kezdett felé, és egy rejtett tőrt a király bordái közé döfött.
A jobb oldali panel sötétebb, mélyebb tónusai mintha a bűn árnyékát őriznék. A felső vörös mező, mint egy vérrel telt égbolt, súlyosan nehezedik a kompozícióra. Itt a narratíva már nem a tényekről szól, hanem a kérdésről, amely kétezer éven át kísértette a történetírókat: lehetséges-e, hogy Nagy Sándor, a történelem egyik legfényesebb pályáját befutó hódító, édesapja halálának cinkosa volt?
A diptichon így kettős látlelet: az első vászon a tett pillanatának sodró erejét jeleníti meg, a második a bizonytalanság, a gyanú és a történelem súlyos, megválaszolatlan kérdését. A két panel között ott feszül a láthatatlan rés, ahol a bizonyosság megszakad, és ahol a művészet – akárcsak a történetírás – már csak sejtésekkel töltheti ki a hiányt.
A vászon aranyló, kozmikus robbanásként nyílik meg a néző előtt: fémes fények és szikrázó textúrák árnyalják a felső régiót, mintha egy időkapu tárulna fel a térben. A balról ívelő arany körív az égitestek örök pályáját idézi, a jobb felső sarokból előretörő, hegyes vörös sugarak pedig mintha egy másik dimenzióból hatolnának a jelenbe. Lent, a kép alsó szegélyében a szürkésfekete mélységből fehér szakadékperemek omlanak alá – az idő szakadékai, amelyeken át csak kevesek léphetnek.
Ez a festmény egy különös fikciót testesít meg: mi lenne, ha Nagy Sándor – a történelem egyik legnagyobb hódítója – valójában időutazó lett volna? Ha a jövőből érkezett, olyan tudással és látomásokkal, melyek évszázadokkal meghaladták korát? Mert amit élete szűk harminchárom éve alatt bejárt és meghódított, azt ma repülővel sem lehetne könnyedén végigjárni – nemhogy közben életre-halálra szóló csatákat vívni.
A kompozíció közepén egy élénk türkiz négyzet, vörös felhőfoszlánnyal, mint egy idegen technológia nyoma, vagy egy tér-idő koordináta-jelölés, amely az utazás célpontját rögzíti. A festmény egyszerre hódolat a mítosznak és játék a lehetetlennel: az arany fények az isteni kiválasztottságot, a vörös sugarak a harcok hevét, a mélység pedig az ismeretlen időfolyam félelmetes kockázatait hordozza.
„Az időutazó” így nem csupán egy történelmi alak újraértelmezése, hanem egy gondolatkísérlet arról, hogy a nagy hódítások talán nem is e világból származó erőkből táplálkoznak.
A kör alakú vászon formája önmagában is szakrális jelentéssel bír: az örökkévalóság, a teljesség és az isteni körforgás szimbólumaként jelenik meg a nézője előtt. Ebben az univerzális keretben bontakozik ki a kompozíció, amely egyszerre föld, tűz és égi sugárzás – azaz a világ minden eleme egyesül benne.
A festmény középpontjában a vörös és arany lángolása uralkodik, mintha maga a napisten lépett volna elő a vászon mélyéből. A tűzvörös háttér nem pusztán a csaták hevét vagy az emberi áldozatok vérét idézi, hanem az isteni jelenlétet, amely Alexandroszt minden emberi sors fölé emelte. A színt átszelő kék vonulat a sivatagban megtalált víz, a létezés és megtisztulás útja, amely kettéválva tárja fel az „Aranyhegy” ragyogó alakzatát – a mítosz és valóság határán álló szentélyt.
A képben az ellentétek párbeszéde ragadható meg: a vörös eksztázisa és a kék nyugalma, a föld sötét tónusú teste és a fentről aranyként aláhulló isteni elrendelés. Ez a drámai feszültség Alexandrosz belső útkeresését idézi: a hadvezér, aki birodalmakat zúzott szét, itt önmagát tárja fel a Napisten színe előtt.
A festmény a szívai oázis titkát őrzi: a pillanatot, amikor a halandó férfi istenséggé emelkedik. A Nap védelme nem pusztán áldás, hanem felhatalmazás: a világot uraló isteni rend részévé részévé teszi Amon-Ré fiát.
A vászon kör alakja így nemcsak keret, hanem kozmikus pecsét is: a Napisten által kijelölt sors, amely mindörökre bezárul Alexandrosz alakja köré.
Ez a festmény nem egyszerűen egy történelmi eseményt idéz fel, hanem a pillanatot, amikor az emberi nagyság isteni védelemben találja meg saját örökkévalóságát.
A vászon első pillantásra a napkorong szikrázó fényét idézi fel, amelyből egy aranyló oszlop emelkedik ki, mint isteni kinyilatkoztatás a harcok perzselő mezején.
A körforma az örökkévalóságot testesíti meg, a felső síkot ékalakzatban átmetsző egyenesek az idő végtelen körforgására emlékeztetnek, amelyben a pillanat döntése sorsokat pecsétel meg.
A kompozícióban a sárga ragyogás a perzselő forróság illúzióját keltve mindent elborít, míg a középen álló oszlop – aranyba vont tengely – a transzcendens jeleként emelkedik fel, elvakítva az ellenfelet, de irányt mutatva annak, aki hallani meri az Idő hangját.
Az alsó régiót uraló vörösek és feketék a csaták vérét és a kegyetlen pusztulást hordozzák, a geometrikus térelemek és a szögletes formák Dareiosz birodalmának rideg, kiszámított létezésére utalnak. A kék, határozott élű elemek viszont szabad tágasságot nyitnak: az ég ígéretét, a diadal örökkévalóságát hozzák a kompozícióba, mintha maga az isteni gondviselés teremtett volna teret Nagy Sándor győzelmének.
A festmény nem a küzdelem látványát ábrázolja, hanem azt a titokzatos jelenést, amikor a történelem sodrásában megszólal az Idő: vakítóan, könyörtelenül és megtéveszthetetlenül.
Ez a kör alakú vászon az idő ikonja: örök emlékeztető arra, hogy a győzelem pillanatát nem az ember, hanem az Idő hangja pecsételi meg.
A néző a sivatag vakító fényében áll: a perzselő arany és az izzó sárga rétegek feszítik szét a kép terét: a Szíva-oázis felé vezető végtelen út forrósága átsugárzik rajta. Az arany felület nem pusztán a nap tükröződése: sokkal inkább isteni auraként öleli körbe a középpontban kibomló formákat.
A kompozíció szívében fekete, függőleges alakzat tör elő, templomkapuként magasodik a ragyogásba. A szentélyoszlopok sötét tömbjei Alekszandrosz útjának próbatételeit idézik: a megpróbáltatást, a belső bizonytalanság árnyékát, amelyen át kellett hatolnia, hogy eljusson Ámon isten jóshelyére.
Ezt a sötétlő árnyékot metszi át egy vörös és egy kobaldkék, erőteljes festői gesztus. A vérszín a karmazsin oltár jelképe, a hatalom és áldozat színe, amelyet a főpapság adott a hódítónak. A kék már-már fémes, földöntúli ragyogása: a mennyei legitimitás, a szakrális uralom pecsétje.
E két szín együttesen a rituálé misztériumát testesíti meg – a földi és az isteni hatalom találkozását.
A fehér sáv, amely a kompozíció tetejét bevilágítja, magát a fényesőt jeleníti meg, amelyről az ókori források mesélnek: az isteni jelenlét megkérdőjelezhetetlen bizonyítékát. Az arany, a vörös, a kék és a fekete színek egybeolvadása nem más, mint egy új identitás születésének, az emberből istenfiúvá válás folyamatának lenyomata.
Ez a festmény nem egyszerűen egy történelmi utazást ábrázol, hanem a legmélyebb beavatás történetet: a pillanatot, amikor a makedón király szembenéz saját eredetének misztériumával, és amikor a sivatag perzselő aranyában megszületik a „Zeusz fia”, vagyis Egyiptomban „Ámon-Ré fia”.
A vászon egy mitikus univerzum kapuját tárja fel: aranyló égi csóvaként zuhan alá a fény a víz végtelen mélységébe. Az isteni akarat átalakítja a halandó világ történelmét. Az áramló aranyfolyam egyszerre idézi a szent beavatkozást és a győzelem pátoszát.
A látványt a kékek megannyi árnyalatának szimfóniája uralja – a tenger mélyének sötét, baljós tónusától a hullámok áttetsző türkizéig. A kékségbe ékelődő arany foszlányok – mint a szigetet körülölelő, bevehetetlen falak – egyszerre jelentik Türosz városát és a természet titánerejét. A víz és az arany között feszülő határvonal maga a töltés, amelyet a makedón sereg emelt: egy emberi akarattal kifeszített átjáró a mítosz és valóság között.
Ám a festmény mégsem csupán az emberi erőfeszítést, hanem a természet isteni közbelépését is dicsőíti. A felső, aranyba oldódó sáv az égi dimenziókat idézi, ahonnan Poszeidón – a tengerek ura – egyetlen mozdulattal emeli meg a töltésutat, hogy a szárazföldek urát, Nagy Sándort segítse. A hullámok fodrai mintha maguk is a makedón sereget hordoznák vállukon, a kékség mélyéből áttörve a legendák birodalmába.
Ez a kép nem egy történelmi momentumot ábrázol mindössze, hanem a természet és az ember szövetségének ikonikus pillanatát: amikor a világhódító megérti, hogy birodalma csak az istenek jóváhagyásával teljesedhet ki.
A kompozíció a mítosz és a történelem határán örök tengeri látomásként lebeg a szemünk előtt.
A vászon első pillantásra a fény diadalát tárja elénk: az aranyló horizont a tengeröböl fölött ragyog, a kék és arany festékrétegek vibrálása mintha a nap első sugarait szórná a vízre. Ám a kép alsó régiójában a vérvörös, függőleges festékzuhatag drámai kontrasztként tör elő – a történelem árnyát hozva ebbe a ragyogásba.
Ez az a pillanat, amikor Nagy Sándor átkelt a Boszporusz deltán, hogy elfoglalja Konstantinápolyt. A város falai mögött még őrzik Nagy Konstantin emlékét – a császárt, aki a város névadója volt, s aki a legenda szerint Sándor anyjának rokona. Innen származott Poros is, a hódító „barátja”. Talán e kötelékek miatt – s talán az isteni suttogásra hallgatva – a hódító megkegyelmezett a városlakóknak. A vérvörös festéknyaláb itt nem pusztításra, hanem a megtartott élet árnyalt feszültségére utal: a kard élén táncoló kegyelemre.
A kompozíció kettőssége – a ragyogó égbolt és a vérrel átitatott előtér – a hatalom természetét idézi: a dicsőség és a veszély, a fény és a vér örök szövetségét. Az aranyló felületek és a durván felhordott vörös textúrák együtt alkotják a történelem eleven szövetét, melyben a hódítás pillanata örökre ott lüktet.
A vászon első pillantásra békét sugall: puha, opálos égbolt, a horizonton hegyek ezüstös csendje. De ez a nyugalom csalóka. A kép aranyba öltözött középső sávja, mely úgy terül szét, mint egy isteni fényár, nem a puszta szépséget hordozza – hanem egy történet hajnali pillanatát. Ez az a pillanat, amikor Nagy Sándor, halálos sebesülésből éledve, egy hét teljes tudatvesztés után lassan visszanyeri lélegzetét. A túlvilág suttogása kíséri vissza a létbe: az istenek parancsa, hogy hajtsa iga alá Konstantinápolyt, még mielőtt újra lehunyná a szemét.
A kép jobb oldalán a fekete és vörös árnyalatokból felépülő város-sziluett már maga Konstantinápoly, egy árnyékba vont, mégis tündöklő erődítmény, amely egyszerre ígéret és fenyegetés. A vörös foltok, mint vérrel átitatott pecsétek, a küldetés árát jelzik – a hódítás soha nem tiszta. A hegyek mögül derengő hideg kék és szürke tónusok a hős múltjának dermedt csendjét hordozzák, míg az arany mező az újjászületés extatikus, de múlékony fényét jeleníti meg.
Ez a festmény egyszerre állít emléket az emberi akarat erejének és figyelmeztet a küldetések súlyára: a felemelkedés sosem mentes a veszteségtől, az isteni szózat pedig nem a béke, hanem a próbatétel hírnöke. „Az Ébredés” így nemcsak történelmi jelenet, hanem a hatalom és halandóság örök kettősségének vizuális himnusza.
A mű nem pusztán egy tárgy ábrázolása, hanem egy korszak allegóriája, a hatalom és dicsőség aranyba fojtott, mégis pusztulásra ítélt pillanata. A kép felületét uraló, ragyogó arany textúra első pillantásra a hódítások fényét idézi – azt a koronát, mely vérrel és vasakarattal uralma alá hajtotta a világot. Ám közelebbről vizsgálva a repedezett, morzsolódó felület már a hanyatlás előhírnöke: a dicsőség, amelyet az idő és az emberi szenvedés lassan felőröl.
A kompozíció tetején sötét, szilánkos formák tornyosulnak, mint megfeketedett hegycsúcsok vagy kiégett tornyok, melyek között vérvörös zuhatagok ereszkednek alá. Ezek a vörös vonások – markáns és megalkuvást nem ismerő gesztusok – a hódítás árát idézik: a kiontott vért, amely minden diadal mögött ott lüktet. A mélykék égbolt és a fekete hegyvonulat drámai kontrasztja felerősíti a kép súlyát, mintha maga az ég is tanúja lenne a korona bukásának.
A mű így nem csupán a hatalom múlandóságát rögzíti, hanem egy időtlen igazságot is: fenn csak az marad, ami nem mások szenvedéséből fakad. A „Korona” egyszerre történelmi emlékmű és morális figyelmeztetés – egy aranyba zárt mementó, amely a szemlélőt önvizsgálatra készteti.
A kép két, egymásnak feszülő világ tengelyén áll: a bal oldali aranyba és fénybe oldódó építészeti fragmentumok a földi civilizáció rendjét, a már meghódított birodalmak dicsőségét idézik, míg a jobb oldali mélyvörös és kobaltkék sávok az ismeretlen, a még be nem járt idősíkok sötét óceánjait rejtik.
A kompozíció középpontjában, szinte rejtve, a fél-háttal álló alak feszültsége érződik. A vörös festéklavinából elővillanó körív — a Nap védelmező pajzsa, amely voltaképpen nem más, mint a végtelen, önmagába visszaforduló idő szimbóluma és energiamagja egyben — mintha a jövő és múlt összesűrűsödött pillanata lenne.
Nagy Sándor itt már nem a győztes hadvezér, hanem az utazó, aki tudja, hogy az időn átlépve minden csata, minden dicsőség a múlt homályába zuhan. Az arany bal oldal és a kék jobb oldal közti átmenet drámai, szinte végítéletszerű. Ez az a pillanat, amikor a történelem egyik legnagyobb alakja megérti: nincs több hódítás, csak az utolsó út – a teret diagonálisan átmetsző repedezett térvonalak mentén, mely egyszerre híd és tengely az idősíkok között - vissza oda, ahonnan elindult, a Teremtője, Istenei színe elé. A küldetése elvégeztetett.
Ez a festmény nem csupán „az utolsó nap” képi lejegyzése, hanem egy kozmikus záróakkord: az ember és az idő végtelenségének egyetlen feszült, súlyos csendbe dermedő pillanata.
A kosár üres.
