NÁRAY TAMÁS MEGVÁSÁROLHATÓ FESTMÉNYEI
A képernyőn megjelenő színek eltérhetnek az alkotások, nyomatok valódi színárnyalataitól a kijelzők és videókártyák eltérő tulajdonságai/beállításai miatt!
Consiliatus Imperius
- 100 x 81 cm
- Olaj-arany-vászon
- 2025, Sitges/Barcelona
- Az alkotás a "Nagy Sándor 'Imperator Ultimus' - a mítoszok és a valóság nyomában" ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ
A „Consiliatus Imperius” című festmény a hatalom és az intimitás kettősségét ragadja meg: azt a feszültséget, amikor a történelem színpadán az emberi érzések, a ragaszkodás és a szépség is szerephez jutnak. Alekszandrosz és bajtársa, Euxenippusz egymásra találásáról mesél.
A felső régióban egy éles, erős zöldben játszó folyamban arany zuhatag ereszkedik alá: ekkor az égi szférák fényei oldódnak le a földre. A zöldek a fiatalság és a friss erő jelképei, amely Euxenippusz alakjának metaforájaként is értelmezhető, míg az arany csillanásai a kiválasztottság ígéretét hordozzák - ám töredezett, szétfoszló fényük azt sugallja, hogy itt valami hiányzik a teljes ragyogásból.
A bal felső sarokban lángoló vörös tömb lüktet, a szenvedély és a vágy színfoltjaként megragadja a tekintetet: benne van az erő, a fény, és a valódi karizma - mindaz, amihez a fiatal Euxenippuszt mérték.
A kompozíció közepén márványszerű, érzéki finomsággal kivitelezett sáv halad át, amelyet alul és felül, mintegy keretet szabva, súlyos aranyberakás szegélyez: egy választóvonal a földi valóság és az ég által elrendelt kapcsolatok között. Az arany az isteni rend jelenlétét idézi: emlékeztetve arra, hogy még a legszemélyesebb kötelékek is a történelem nagy szövetének részei.
A címben a „conciliatus” a barátot, a bizalmas szeretőt idézi, míg az „imperius” a birodalmi távlatot jelöli. A mű így két szférát kapcsol össze: a hatalom nyilvános világát és az intim, törékeny emberi viszonyokat.
A vászon egyszerre idézi fel a diadalok árnyékában megbúvó személyes történeteket és azt a misztériumot, amelyben a történelem és az érzelem elválaszthatatlanul összefonódik.
Alekszandrosz és Pórosz
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- 2025, Sitges/Barcelona
- Az alkotás a "Nagy Sándor 'Imperator Ultimus' - a mítoszok és a valóság nyomában" ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ
Némely diadal nem a legyőzött elpusztításában teljesedik ki; van, amikor a győzelem igazi fénye a másik ember nagyságának elismerésében ragyog fel.
A Hüdaszpész folyó mentén vívott csata után Alekszandrosz nem csupán hadvezérként, hanem félistenként állt ellenfele fölé: Póroszt, a bátor és rendíthetetlen indiai királyt nem pusztította el, hanem méltóságát meghagyva maga mellé emelte.
A vászon tüzes vörösei a csata hevét, a vérrel és izzadtsággal átitatott ádáz küzdelmet idézik. A lobogó színekből előtörő aranyló folyamok már egy másik dimenziót nyitnak meg: az isteni energiák áramlását, amelyek Alekszandrosz döntését vezették. Pórosz a szürke, sziklás tömbként jelenik meg: mozdíthatatlan, büszke, ereje nem omlott össze a vereséggel sem.
A kompozíció jobb oldalán megjelenő négyzet, az oltári szentség szimbóluma, a királyi méltóság és az isteni rend felé mutat: a győztes és a legyőzött közös történelmi sorsának pecsétje. A horizontot kettészelő aranysáv a két uralkodó kapcsolatát emeli ki: Alekszandrosz gesztusát, amellyel Pórosz életét és trónját megőrizte, s ezzel örökre helyet adott neki a történelem lapjain.
A festmény miközben drámai gesztusokkal a Hüdaszpész menti diadalról mesél, mesél az emberi jellem két arcáról is: az egyik a könyörtelen hódítóé, a másik a nagyságot tisztelni képes királyé. Ez a kettősség az, amely Alekszandroszt a híres hadvezérből mítoszteremtő erővé emeli.
A megbocsátás
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- 2025, Sitges/Barcelona
- Az alkotás a "Nagy Sándor 'Imperator Ultimus' - a mítoszok és a valóság nyomában" ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ
A történelem lapjain a hadvezérek legtöbbször vérrel, rombolással és bosszúval írják be nevüket, de néha egyetlen gesztus – a kegyelem – erősebb visszhangot kelt, mint a legnagyobb győzelem.
Babilon falai előtt, a világ leggazdagabb városának kapujában Alekszandrosz olyan döntést hozott, amely túlmutatott a hadászat törvényein: megkímélte a várost, és megbocsátott annak védelmezőjének, Mazaeusznak.
A festmény izzó vörösei és aranyló ragyogása a hódítás diadalát és Babilon pompáját idézik, mégis a kép középpontjában a hideg, kéklő folyam áll. Ez a folyó választja el a győztest a legyőzöttől, a könyörületet a bosszútól. Mintha a víz a megbékélés útját mutatná, amely képes hűteni a lángoló indulatokat.
A horizonton árnyként tűnik fel a Vermion-hegy jellegzetes csúcsa, emlékeztetve Arisztotelész tanításaira: az élet tiszteletére.
Azonban a látszólag nyugodt felszín alatt ott izzik a magma: a sértett méltóság, a győztes gőgje és a legyőzött félelme. A festmény feszültsége ebből a kettősségből születik: a nyugalom illúziója és a belül forrongó tűz egyszerre vannak jelen.
A bal oldali sötét tömbök a veszély árnyékát hozzák: emlékeztetnek arra, hogy a megbocsátás soha nem egyenlő a felejtéssel. A győztes és legyőzött között húzódó határ éppoly törékeny, mint a festményen a hideg kék és az izzó vörös találkozása.
A művész képe arra kérdez rá, vajon a kegyelem valóban hidat épít-e, vagy csupán ideiglenes béklyót tesz a gyűlöletre.
Alekszandrosz megbocsátása Mazaeusznak példaértékű gesztus volt, ám az emberi természetet ismerve a kérdés ott marad: lehet-e egy ellenségből valódi szövetséges?
Roxána
- 100 x 100 cm
- Olaj-arany-vászon
- 2025, Sitges/Barcelona
- Az alkotás a "Nagy Sándor 'Imperator Ultimus' - a mítoszok és a valóság nyomában" ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ
Ez a rendkívül komplex mű a 'Nagy Sándor - Imperator Ultimus' ciklus nehéz, drámai állomása: mert nem csupán Alekszandrosz életútjának egy mozzanatát ragadja meg, hanem a női sors ősi archetípusát is: a szerelem és a halál, a vágy és a végzet örök összefonódását.
Ugyanakkor az alkotás egy érzelmi háromszöget is vizualizál, mely egyszerre idéz meg egy szerelmi drámát és egy szakrális ikonográfiát: a festő a földi érzelmeket az időtlen mítosz szintjére emeli. A háromszög nem zárul be, hanem nyitott marad - jelezve, hogy a kapcsolatok dinamikája sosem talált megnyugvást, és végül tragikus lezárásba torkollott - s ezzel a háromszög-szimbolikával a mű nemcsak Roxánát jeleníti meg, hanem Alekszandrosz érzelmi univerzumát bontja ki: a szenvedély, a barátság és a hatalom három csúcsa közötti örök feszültséget.
A felső regiszterben a sárgás-arany horizont, majd a fölötte gomolygó fényes égbolt egy ígéretet, egy reményt sejtet – Roxána sorsa kezdetben valóban a diadal és a felemelkedés ígéretét hordozta. A baktriai leány, akinek szépsége legendává vált, Alekszandrosz szívét rabul ejtette: a házasságukban egyesült Kelet és Nyugat, a makedón és a perzsa világ.
Ám a festmény lényege nem a horizontban rejlik, hanem a centrum sötétlő hasadékában, amely a női princípium mélyére utal. Ez a fekete tér, amelyet az alkotó merészen a női nemiség szimbólumaként is megidéz, egyaránt utal az élet forrására és a pusztulás örvényére.
Egy anya az élet lehetőségével a halál kötelező voltát is megadja.
Roxána alakjában egyszerre testesül meg a termékenység, a szerelem és a tragikum. Az életet adó anya, aki IV. Alekszandroszt a világra hozta, s egyben az a nő, akit végül börtönbe zártak, és gyilkosság áldozata lett - így maga is egyfajta áldozati barlanggá, az élet és a halál színhelyévé vált. Ám ez a sötétlő mélység nem pusztán Roxána testiségét, hanem a kapcsolat sötét, féltékenységgel terhes oldalát is hordozza. Körülötte vöröses, karmazsin tónusok lüktetnek: a szerelem lángjai, Alekszandrosz rajongásának jelei. Ez a vörös azonban nem egyenletes: hol felfénylik, hol elhalványul, a szenvedély és a bizonytalanság pulzálását mutatja.
A vörösek és feketék közé hasító türkiz foltok, mint sebbe villanó égi fények: egyszerre jelképezik a remény rövid fellobbanását, és a sors kíméletlen irányváltásait, de Héphaisztión szellemi és lelki jelenlétéhez is kapcsolódik. A hideg fények nem csupán a racionális gondolkodást és a hadvezéri társiasságot idézik, hanem a férfiak közötti intim kötelék időtlen tisztaságát is.
Roxána történetében a hatalom és a szerelem végzetes elegyet alkotott: a kezdeti isteni ajándék végül politikai intrikák és férfiak hatalmi harcának martaléka lett.
A festmény színvilága - a vörösben lobogó szenvedély, a sötét mélybe zuhanó veszedelem és a horizont ígéretét sejtető arany – egy teljes életsorsot foglal össze. A fekete és vörös - Roxána: a testiség, a szenvedély, a féltékenység; a türkiz - Héphaisztión: a barátság, a szellemi közösség, a tisztaság; és az arany - Alekszandrosz: a király, akit a két erő széttép, miközben saját sorsát is a végzet felé sodorja.
Roxána alakja így nemcsak történelmi figura, hanem archetípus is: a szépség, amely felemel és romlásba sodor; az anya, aki életet ad és veszít; a királyné, aki diadalt és pusztulást egyaránt megtestesít.
Théba elfoglalása
- 80 x 80 cm
- Olaj-arany-vászon
- 2025, Sitges/Barcelona
- Az alkotás a "Nagy Sándor 'Imperator Ultimus' - a mítoszok és a valóság nyomában" ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ
Vannak városok, amelyek nemcsak köveikben, hanem legendáikban is élnek tovább - Théba ilyen volt. A görög világ egyik legpompásabb települése, fehér mészkőből és színes, pasztellfényű bazaltdíszítményekből épült: ragyogó város, amely egykor a hősök földje volt.
Ám amikor Alekszandrosz a város elé állt, hogy csatlakozzanak a Korintoszi Szövetséghez, a thébaiak inkább ellene fordultak, és a perzsa uralkodóban vélték felfedezni szabadságuk zálogát.
A festmény lángoló, vörös ege mintha Plutarkhosz sorait idézné: „még az ég is vöröslött a thébaiak vérétől”. Az alsó fehér sáv a város ártatlanságát sugallja – annak a poliszok között egyedülálló kulturális központnak a tisztaságát, amely bár katonailag gyengébb volt, mégis rendületlenül szembeszállt a makedón királlyal. A vászon középső részén felfelé törő formák két épületegyüttest idéznek: Kadmeia erődjét és Pindarosz házát - azt a két építményt, melyet Alekszandrosz parancsára nem romboltak le.
Az izzó vörös és a vakító fehér közötti feszültség nem csupán a pusztítás és az ártatlanság drámája. A kettősség magában rejti a politikai számítást is: Théba példája elrettentésül szolgált minden más görög városnak. A kegyetlen vérfürdő így vált stratégiai eszközzé, amelyet későbbi perzsa hadjáratai során Alekszandrosz hideg racionalitással használt fel.
A kép, miközben látszólag egy tragikus rombolás emlékét őrzi, őrzi annak a történelmi pillanatnak a súlyát is, amikor egy város bukása a világtörténelem új korszakát nyitotta meg. Théba tragédiája így vált a makedón uralkodó könyörtelen hatalomgyakorlásának szimbólumává - és az örök kérdésévé: vajon a dicsőség mindig a pusztuláson keresztül vezet-e?
A zarándoklat
- 100 x 81 cm
- Olaj-arany-vászon
- 2025, Sitges/Barcelona
- Az alkotás a "Nagy Sándor 'Imperator Ultimus' - a mítoszok és a valóság nyomában" ciklus része
- MEGVÁSÁROLHATÓ
Az „A zarándoklat” című festményben a vászon maga válik színpaddá, ahol a mítosz és a történelem összeérnek.
Alekszandrosz útja a Szíva-oázisba nem egyszerűen földrajzi mozgás, hanem szakrális átkelés, egy emberi sors átlépése az isteni rend felé. A festmény első pillantásra széttöredezett, nyugtalan felületei erről az átmenetről mesélnek: a vörös a küzdelmek hevét és a test gyötrelmét, a sárga az isteni fény ígéretét, míg a fehéres, kőzetre emlékeztető alap az örök, szilárd sivatag időtlen arcát idézi.
A fekete, lefelé csorgó vonalak a halál közelségének élményét, a test kimerültségét, a lét bizonytalanságát hozzák közel a nézőhöz. Mintha a vászon maga is kiszáradna, porladna, mint a vándor ajka a forró homokban. És mégis: a sötét nem elnyel, hanem átvezet - kapuként szolgál, amely mögött ott ragyog a Napisten arany fénye, a cél, a beavatás ígérete.
A zarándoklatban a valóság és a látomás, az emberi gyengeség és az isteni támogatás összefonódik. A festményben sincsenek éles határok: a színek egymásba mosódnak, elfolynak, elkenődnek. Ez az oldódás maga a szakrális élmény, ahol az ember elveszíti a földi koordinátáit, hogy megtalálja a helyét az istenek rendjében.
Az „A zarándoklat” így válik a kitartás és a belső erő allegóriájává: Alekszandrosz - és minden néző - számára az út üzenete az, hogy a legnagyobb győzelem nem a világ meghódítása, hanem önmagunk és a végzet közötti harmónia megtalálása.
Kié a trón? (Who owns the Throne?)
- 91x91 cm
- Olaj-arany-vászon (oil-gold-canvas)
- 2024 Sitges/Barcelona
Az alkotás - noha egészen a Római Császárság koráig vezet vissza -, aktuális kérdéseket is feszeget.
Amikor Romulus Augustulus trónfosztása bekövetkezett, véget ért a dicsőséges Nyugat-Római Birodalom, melynek megdönthetetlenségét minden más uralkodó is elismerte. A képmezőt ívelten kettéválasztó és a magasba törő, széles sárga festékfolyam megváltoztathatatlannak és örökérvényűen ragyogónak tünteti fel a hatalomhoz vezető utat. Az ezt két oldalról keretező fekete sávok egyszerre mutatják a hatalmi úton feltörekvők elszigeteltségét, és lekötelezett védelmét a külső hatásoktól. Azonban a világról való leválás nem sok jót ígér. A kompozíciót uralni vágyó karmazsin és éjkék tónusú gomolygó felületek szinte kiemelkedve a képmezőből fenyegetik a talmi fényű hatalmi utat, a kérdést harsogva: Kié a trón?
Kosár
A kosár üres.